- Híd a régi és a modern között

A „szeretet építésze”, Toroczkai Wigand Ede (1869–1945) sokoldalú művész volt: nemcsak íróként volt termékeny, és nemcsak az Országház építésében vett részt. Gyűjtötte a székely motívumkincseket, tervezett bútorokat, szőnyegeket, csillárokat, üvegablakokat, épületeket és enteriőröket is. Ő tervezte a Szépművészeti Múzeum 1907-ben megnyílt grafikai kiállítótermének enteriőrjét is. Ez is az egyik „szerencséje” a Szépművészeti grafikai kiállítóterének: nemcsak az itt bemutatott alkotások viszik a művészet világába a látogatót, maga a mintegy 500 négyzetméteres tér a történelmi bútorzatával együtt is egyfajta képzőművészeti alkotás, aminek annak idején a világ nagy múzeumaiból is a csodájára jártak. A 117 éves grafikai kiállítótér nyolc év szünet után, megújult formában csütörtökön nyit újra a látogatók előtt. 2015-ben, a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciójának megkezdésekor zárt be, maga a tér megújulása mintegy másfél évet vett igénybe.

A másik „szerencse” természetesen maga a kollekció. A grafikai gyűjtemény idén 150 éves, alapját pedig – ahogy az egész múzeum gyűjteményének az alapját – Esterházy III. Miklós hercegnek köszönheti, aki 1871-ben az Esterházy-képtárat a gazdag grafikai gyűjteményével együtt a magyar államnak adta el. 637 festmény, 3537 rajz, 51301 sokszorosított grafika, 305 bibliofil könyv. Külföldi érdeklődés is volt az Esterházy-gyűjtemény iránt, ami éppen a dupláját ajánlotta annak, amit a magyar állam adni tudott. De Miklós herceg hazafias indíttatásból a kisebb, magyar ajánlatot választotta. Az állam – mint azt A papír varázsa című, állandó kiállítás felidézi – ehhez 1872-ben megvásárolta az Ipolyi-gyűjtemény kora itáliai képeit, majd a kollekciót 1875-ben a Magyar Nemzeti Múzeum régi képtárának az anyagával bővítette.

A gyűjtemény 1896-ban megjelent első szakkatalógusából tudható: a kollekció negyedszázad alatt több tízezres nagyságrendben gyarapodott. A katalógus rámutatott a gyűjtemény erősségeire és gyengeségeire is. Az Esterházyak gyűjtése a XIX. századot megelőző korszak művészetére irányult, a Szépművészeti Múzeum elődjét, az Országos Képtárat 1881 óta vezető Pulszky Károly (1853–1899) emiatt is koncentrált az itáliai reneszánsz mesterművek mellett a kortárs magyar alkotások, valamint a magyar történeti tárgyú művek gyűjtésére. A hiányok egy részét a Bécsben élő, a Lichtenstein hercegek gyűjteményében restaurátorként dolgozó magyar festőművész, Delhaes István (1845–1901) nagylelkű adománya pótolta. Delhaes a halálakor a magyar államra hagyta a fegyverekből, ipar- és képzőművészeti alkotásokból álló gyűjteményét: az Országos Képtárhoz így került 2683 rajz és 14453 grafika. Mint a Delhaes-hagyaték lajstromának egyik lapjáról olvasható: az 58. ládában 197, a Rubens-iskolában született grafika érkezett, az 59. ládában 236 Dürer-fametszet.

Rembrandt sokszorosított grafikái is a hiány egy részét képezték a múzeum grafikai gyűjteményében: még az 1850-es években egy gyűjteményőr más, hasonlóan kvalitásos művekkel együtt Rembrandt grafikáit is ellopta az Esterházy Képtárból. Ezt a hiányt a röntgenvizsgálatok hazai úttörője, dr. Elischer Gyula 245 Rembrandt-rézkarcának a megvásárlásával sikerült pótolni még a századfordulón.

A jelenleg mintegy kilencezer rajzot és közel százezer sokszorosított grafikát őrző – az „alulról” és „felülről”, azaz a legrégebbi mesterektől kezdve a kortárs művészekig – nyitott grafikai gyűjtemény gyarapodásához több kalandos történet is fűződik. A Szépművészeti Múzeum 1945-ben, tragikus körülmények között elhunyt igazgatója, Hoffmann Edith a Tolnai Világlapja „Életem legérdekesebb élménye” című rovatának mesélt arról, 1917-ben milyen tortúrákon ment keresztül azért, hogy végül Dürer és Schongauer egy-egy művét megvásárolja a múzeumnak egy berlini árverésen. A fiatal művészettörténész nem vihette magával a jegyzeteit. A tömött vonaton két ember jutott egy helyre, a határon testi motozásnak vetették alá, az aukció előtti kiállítást pedig lekéste. Így is szerencsével járt: a berlini lapok címoldalon hozták, hogy a budapesti múzeum vette meg az egyik legszebb Dürert. 1968 februárja az akkor szerény anyagi kondíciók között működő Szépművészeti munkatársainak – és a közönségnek – is nyilván felejthetetlen pillanat volt, amikor 12 litográfia megérkezett a múzeumba Picasso ajándékaként, a spanyol művész kiállítására. Most is egy hasonló pillanatnak lehetünk a részesei a Szépművészeti: az egyik legjelentősebb kortárs képzőművész, Georg Baselitz még 2020-ban 30 nagyméretű grafikai alkotást adományozott a múzeumnak – a német művésznek 2017-ben rendeztek életműtárlatot a Magyar Nemzeti Galériában –, Bódi Kinga és Kardos Eszter művészettörténész pedig gondolt egy merészet: Baselitz műveit a XVI. századi manierista festő és rézmetsző, Andrea Schiavone (1510–1563) alkotásaival párhuzamba állítva mutatják be a grafikai kiállítótérben.

A most már kézenfekvőnek tűnő ötlet a világon eddig még senkinek sem jutott eszébe, a 85 éves Baselitz azonban lelkesen fogadta. A tárlatra pedig kölcsönadta egy 2011-ben készült, nagyméretű festményét. Az Asger Jorntól ellágyulok című alkotás ironikus felhangú, művészettörténeti önreflexió. Baselitz az 1960-as évek óta szenvedélyesen gyűjti a manierista grafikákat, az elmúlt hatvan évben a műtárgypiacon szinte minden Schiavone-grafikát megvásárolt. Ma már több mint nyolcvan Schiavone-rézkarca van, amelyek kreativitása, izgalmas vizualitása, kötöttségektől mentes, merész technikai megoldásuk ragadta meg. (A Szépművészeti Múzeumba az Esterházy-gyűjteményből került 57 Schiavone-alkotás.) Schiavone rézkarcai legalább annyira függetlenek a festményeitől, mint Baselitz az olajképeitől. Mint a Baselitz X Schiavone című tárlat kurátorai felhívják a figyelmet: sem Baselitz, sem Schiavone nem úgy tekintett a grafikára, mint „képhelyettesítő” (festményeket reprodukáló, képi üzeneteket terjesztő) médiumra, hanem mint saját törvényekkel rendelkező, erőteljes karakterű művészi önkifejezési formára, amely intenzívebb, mint a rajz, közvetlenebb, mint a festészet, és végtelen játék- és kísérletezési teret nyújt az alkotónak. A több mint négyszáz év különbséggel született két művész grafikai munkásságát összeköti a lelkes kísérletezés, a sokoldalúság, az eredetiségre való törekvés, a műfaji és technikai határok átlépésének igénye – grafikai alkotásaik nem illeszkednek maradéktalanul saját koruk sémáiba.

Baselitzet és Schiavonét nemcsak művészi látásmódjuk hasonlósága, életútjuk párhuzamai is összekötik. Baselitz pályafutását az NDK-ban kezdte, majd Nyugat-Németországba költözve a figurális és absztrakt művészet szembenállásának meghaladását tűzte ki célul. Schiavone a korban a Velencei Köztárssasághoz tartozó, dalmáciai Zárában született, majd a festészet terén is aranykorát élő Velencében lett elismert festő – Parmigianino követője –, ahol olyan óriások árnyéka vetült rá, mint Tiziano, Tintoretto és Veronese. Schiavone nevének jelentése egyébként: szláv. Andrea Meldollaként látta meg a napvilágot, a horvátok ma Andrija Medulićnak hívják.