;

vádalku;

- A vádalkuval megcsúfolják a bíróságot

A Schadl-Völner ügyben is alkalmazták a vádalku jogintézményét. Ami hivatalosan: egyezség a bűnösség beismeréséről. Ilyenkor a vád és a védelem megállapodnak abban, hogy a vádlott beismerése fejében az ügyész a vád tárgyát képező bizonyos cselekmények vonatkozásában ejti a vádat, vagy csökkentett mértékű büntetést helyez kilátásba. Vagyis megállapodnak egy kölcsönösen elfogadható büntetésben.

Ez jó a vádnak, a védelemnek és a bíróságnak is, hiszen a vádalku folytán nincs szükség a hosszadalmas és költséges bírósági eljárás lefolytatására. Ha az egyezség megfelel a jogszabályoknak, a bíró csak jóváhagyja azt. Úgy is mondhatnánk, hogy a vádalku praktikus, kényelmi és célszerűségi szempontokat szolgál.

A másik oldalról viszont – megítélésem szerint - ez az igazságszolgáltatás, a büntetőjog kijátszása, valamint a bíró kizárása az eljárásból. Ugyanis a bíró feladata az ítélkezés. Ezzel szemben amikor a vád és a védelem lényegében piaci kofákhoz hasonlóan alkudozik a büntetés mértékéről, akkor az alku eredményeképpen ítéletet hoznak. Kétségtelen, hogy ezt a bírónak kell hivatalosan szentesítenie, de ilyen esetben a szerepe valójában formális. Érdemben nem szólhat bele az alku eredményébe, azt nem változtathatja meg. 

Pedig még a NER Alaptörvénye is rendelkezik arról, hogy "mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn belül bírálja el." Ezzel az alaptörvényi előírással, melyet szó szerint vettek át az Alkotmányból, a vádalku jogintézménye ellentétes, sőt homlokegyenest szembemegy vele. 

Ez nagyon hasonló az amerikai esküdtszéki rendszerhez. Ott amit a testület dönt, azt kell a bírónak jóváhagynia. Még akkor is, ha látja, érzékeli, hogy az esküdtszék döntése alaptalan. Nálunk pedig a vádalku esetében a bírót lényegében kikerülve, mások hozzák meg az érdemi döntést. Tehát ilyen tekintetben nem érvényesül a bírói igazságszolgáltatás.

A büntetőeljárásban az ügyész feladata a vád képviselete, az ügyvédé meg a vádlott védelme. És ha ők alkudoznak a büntetés lehetséges mértékéről, akkor azzal lényegében átveszik a bíró szerepét, ami súlyosan alkotmányellenes. Hiszen a büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés élesen elkülönül egymástól. Ezzel szemben a vádalku jogintézménye összemossa ezt a három jogterületet. Ahogy alkotmányos keretek között a bíróság nem dönthet a vádkikényszerítésről, mert ezzel maga is vádlóként lépne fel - hiszen előbb elrendelné a vádemelést, majd az önmaga által elrendelt vádat bírálná el -, úgy sem az ügyész, sem pedig az ügyvéd sem léphet a vádalku révén a bíró helyébe, elvonva annak funkcióját. 

Másrészt ahogy a bíró nem láthat el az ítélkezésen kívül más, a váddal (annak megítélésével) kapcsolatos igazságszolgáltatási feladatokat, mert ez funkcióhalmozódás volna), úgy a vád és a védelem sem lépheti át a saját hatáskörével összefüggő kötelezettségeit. Az eljárási funkciók közötti átjárhatóság lehetőségének megteremtése, kötelezettségként történő előírása a vád tartalmi törvényességét kérdőjelezi meg, és ezért sérti a tisztességes eljárás követelményét

Korábban felmerült, hogy közhatalommal rendelkező, ám a közvádlói hatalom gyakorlására az alkotmányban nem felhatalmazott más állami szerv is léphessen fel közvádlóként. Akkor azzal érveltem, hogy az ügyészség közvádlói funkciójából következően a közvádra üldözendő bűncselekmények esetén a vádemelésről vagy annak elejtéséről – a pótmagánvádat kivéve – kizárólag az ügyészség dönthet. De csak erről. A vádalkuval viszont az ügyész túllépi ezeket a kereteket, hiszen lényegében átveszi a bíró szerepét. Alkotmányosan kizárt, hogy a vádalku eszközként szolgáljon az ügyészség (és a védelem) részéről a bíróságot megkerülő fellépéséhez, és ezáltal a bíró alkotmányos jogállásának gyengítéséhez. A hatalmi ágak elválasztásának elvéből következik, hogy az ítélkezés semmilyen formában nem kerülhet a bíróságon kívül más szervhez. Egyben kizárja, hogy a bármilyen célból kvázi megkettőződjön az ítélkezési közhatalom.

Ha a vádlott beismerő vallomást tesz, az mindenképpen enyhítő körülmény. De egy alkotmányos jogállamban ezt kizárólag a bírónak van joga megítélni és eldönteni, ezt a bíró helyett nem teheti meg egyetlen más szereplő sem. Mint ahogy a tárgyalásról való lemondást is csak a bírónak van joga értékelni és a döntéshozatal során figyelembe venni.

A vádalku tehát lényegében a törvényesség kijátszása és annulálása. Hiszen hiába van a törvényben meghatározva az egyes bűncselekmények büntetési tétele (tól-ig), ha a vádalku során a felek a törvény adta kereteket is átléphetik. Vagyis a bíró után már maga a törvény is feleslegessé válik, mivel az igazságszolgáltatás ezáltal piaccá alakul át. Úgyhogy el kell(ene) dönteni, hogy az eljárás gyorsítása, egyszerűsítése-e a cél, vagy az igazságosság kiderítése, feltárása. Mert a vádalku alkalmazásával a tényállás feltárása szenved csorbát. A vádlottak megúszhatják bagatell büntetéssel, miközben nem tudhatjuk meg teljeskörűen, hogy valójában mi történt. Ez így nem igazságszolgáltatás.

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.