A (magyar) nagyközönség sokáig csak Pablo Picasso élettársaként, gyermekei, Claude és Paloma Picasso anyjaként tartotta számon Françoise Gilot festőművészt. Az Életem Picassóval és Picassóval az arénában című könyvek szerzője volt az egyedüli nő (a nyolc közül), akinek volt bátorsága elhagyni világhírű szerelmét, a csalfa és kegyetlen géniuszt, miután megromlott a kapcsolatuk. Drámájukat James Ivory filmje, a Túlélni Picassót is megörökítette.
Párizs nyugati elővárosában, Neuilly-ben született 1921-ben. Már gyerekként elmélyedt a képzőművészet, a filozófia, az irodalom és a görög mitológia szeretetében. Joghallgatóként, szülei rosszallása ellenére már festett, mint Rozsda Endre tanítványa – későbbi, életre szóló barátja –, és kiállított is, mikor 21 évesen Picassóval megismerkedett 1943-ban. Részt vett a Párizs német megszállása elleni tiltakozásban, a francia főváros felszabadulásáig rendőri felügyelet alatt állt. Festőként a német cenzorok „kedvéért” is alkalmazott szimbólumokat. Korai műveire Matisse felfokozott koloritja, életöröm-festészete gyakorolt hatást.
Picassóval a kapcsolata nem volt olyan idilli, mint azt Robert Capa világhírű, 1948-as fotográfiája sugallja: a képen a 67 éves Picasso boldogan tart napernyőt 27 éves szerelme feje fölé, az Azúr-parton sétálva. Egy bő évtizeden át a műtermek arénáiban is folyt köztük a művészi párbeszéd és a párharc. Mindenesetre egymást is megerősítették abban a meggyőződésben: csak a művészetnek van értelme.
Bár szakításuk után Picasso mindent megtett, hogy árnyékában tartsa és ellehetetlenítse, akadtak mégis galériák, amelyek továbbra is együttműködtek Gilot-val, aki már érett alkotó volt. Picasso életrajzírója, John Richardson szerint a spanyol képzőművész többet merített Gilot művészetéből, mint amennyire ő befolyásolni tudta egykori szerelmének látásmódját.
Françoise Gilot 1955-ben Luc Simon festőművész felesége lett, egy lányuk született, Aurelia Engel. Miután színes korszaka ekkoriban jutott egyfajta csúcspontra, a finom átmeneti tónusok kezdték foglalkoztatni. Válásuk évében, 1962-ben az Égei-tengeren töltött vitorlásút élményeinek hatására jelent meg festészetében a Minótaurosz-mítosz. 1969-ben ismerkedett meg Jonas Salk amerikai virológussal, a járványos gyermekbénulás elleni vakcina kifejlesztőjével. 1995-ben bekövetkezett haláláig a tudós felesége volt. És útitársa. A „végtelen utazások” Gilot „útinaplóinak” a képein is visszaköszöntek. „Hiszek az örök utazásban. Abban, hogy mindannyian vándorok vagyunk, akik állandóan bolyonganak és költözködnek a világban” – hirdette.
Az absztrakt és a figurális képi világ határán mozgó alkotásaiban az egyszerűségre törekedett, a világról alkotott filozofikus látásmódját tömör, világos kompozíciókba sűrítette. Az elmúlt két évtizedben lettek igazán nagyra értékeltek képei a műkereskedelemben, két éve 2,1 millió dollárért kelt el Palomáról festett, 1965-ös portréja. Műveiért gyűjtők, galériák és múzeumok versengenek.
Az igazi elismertsége épp arra az időre datálódik, mikor 1998-ban először járt Magyarországon, hogy jelen legyen Rozsda Endre kiállításán a Műcsarnokban. A Várfok Galéria 2000-ben mutatta be először a munkáit, azóta több alkalommal is tárlatot rendeztek neki, mint a galéria alkotójának. Rozsda Endrén túl Gilot több magyar származású művésszel, a fotográfus Brassaïval és Capával, a szobrász Barta Lajossal és Anton Prinnerrel is kapcsolatba került. Nemcsak Picasso és Matisse örökítette meg.
