Orbán Viktor valójában a legnagyobb magyar környezetvédő – villan belém néha, gyengébb pillanataimban. Olyasféle csapatkapitány, aki a pályán szétcselezi magát és a gárdát is egyben tartja, a labda mégis valahogy mindig az ő hálójukban köt ki. Ebbéli felelősségét viszont oly sikeresen hárítja, hogy népszerűsége nem csak saját klubjában töretlen, de immár ellenfelei is minél későbbi távoztát kívánják.
Atomerőmű-ügyben a helyzet világos. Kilenc éve, a paksi pályázat csendes előkészületei közepette, Lázár János akkori államtitkár egy unalmasnak ígérkező, hajnali ülésen, összefüggéstelen gondolatfutamokba ágyazva elpöttyintette, hogy akkor Moszkváé a megbízás. A Krím orosz elfoglalása előtt néhány héttel Orbán és Putyin meg is kötötte az „évszázad üzletét”. Az atomerőművekkel szembeni, súlyos kifogásoktól eltekintve ez vállalható megállapodásnak tűnhetett. Elvégre az oroszok 2023-ra ígértek egy 0-24-es áramokádót. Bár ezért – akkori áron – 3 ezermilliárdot kértek, hitelt is adtak rá. A magabiztos magyar és orosz „szakértők” biztosítottak afelől, hogy nem lesz baj. A propaganda olcsó atomáramot ígért, ami, valljuk be, könyvelési kérdés.
Aztán az egész bekerült a politika cséplőgépébe. Orbán a hazai közvéleményt ütőképes propaganda-hadosztályai révén az emberkedő oroszok hívévé formálta és inkább a mindettől nyugatiasan viszolygó Brüsszellel pörölt. Bár az oroszok nyilván, rég elengedték Paksot,
Orbán még mindig üti a döglött lovat: külügyminisztere kitartóan küldözgeti ötvenes éveket idéző, lelkes üzeneteit az előkészületek egyre reménytelenebb mocsarából.
Bár az atomerőművekről – legalábbis egy újabb ukrán nukleáris robbanásig – még bizonyára zajlik a higgadt, „szakmai” vita, a paksi álláspontok megmerevedtek, így e gigaálomból egyhamar nem lesz semmi. És mi más, amit egy környezetvédő kívánhat?
Csak egy a gond. Hogy Orbán a mi ezermilliárdjainkból trollkodik. Amit egész másra is költhetne. Például lakásszigetelésre.
A magam részéről mégis inkább hagyományos zöld megoldásokat javasolnék.