A magyar unortodox gazdasági modell a felhalmozási (a GDP 52 százaléka) és a beruházási ráta (a GDP 27-29 százaléka), valamint az állami átcsoportosítások (a GDP 9 százaléka, az OECD átlag kétszerese), valamint elvonások révén a nép jólétét szolgáló fogyasztásból szippantotta ki az erőforrásokat. Ezt még a választások előtti jutalomfalatok osztogatása sem ellensúlyozta.
A GDP növekedéshez képest a reálbér és fogyasztás jelentősen alacsonyabb bővülése 2010-től egy olyan politikai döntés következménye volt, amely a munkaalapú társadalom jelszava mögé rejtette a jóléti társadalom megszüntetését, a szociális transzferek leépítését. Az olcsóbb bérekkel, a jóléti juttatások megkurtításával kívánták Magyarország verseny és exportképességét erősíteni. Miközben az állami újraelosztásnak (Magyarországon a GDP 50, Romániában 30 százaléka) betudhatóan jelentős közpénzek jutottak a nemzeti oligarchia réteg feltőkésítésére és a felső középosztály megerősítésére. Ezért állunk már az uniós sor végén az életminőséget jobban kifejező fogyasztás és reálbér tekintetében.
Mivel megkerülhetetlen egy újabb megszorító, egyensúlyjavító csomag, ezért a legnagyobb vágás az amúgy teljesen leharcolt, amortizált humáninfrastruktúra (egészségügy, oktatás, szociális szféra) költségvetését fenyegeti.
A folyamatos forráskivonás miatt reálértékben még szinten tartásról sem beszélhetünk. 2023-ban csak a kamatkiadásaink elérhetik a GDP 4,5 százalékát, ami a teljes oktatási kiadás nagyságrendjének felel meg.
Pedig láthatjuk, hogy az autoriter országok - mint Kína, Lengyelország vagy Szingapúr - is befektetnek az oktatásba, a világ élvonalába tartozó, versenyképes rendszert alakítottak ki. Nem lehet úgy tudásalapú társadalmat építeni, hogy nálunk a 15 éves korosztály 25 százaléka funkcionális analfabéta, a 15-74 éves népesség 20 százalékának (1,5 millió fő) legfeljebb általános iskolai végzettsége van, a felnőttek 67 százalékának, a 19-24 évesek 39 százalékának nincs érettségije (Finnországban ez csak 10 százalék), a 25-34 évesek 67 százalékának nincs diplomája. A korai iskolaelhagyók aránya 12 százalék (760 ezer 18-24 évesből 95 ezernek még általános iskolai végzettsége sincs), és a tankötelezettségi korhatár leszállítása következtében a 17-18 évesek iskolába járási szintje 98-ról 85 százalékra csökkent.
Nem csoda, hogy az oktatásunk versenyképessége a készségek és képességek tekintetében a 78. helyre pozícionált bennünket, miközben az összesített versenyképességi mutatónk alapján a 47. helyen landoltunk.
Sajnos az országon belül, de külföldön is növekszik a hivatalos politikával szembeni bizalmi-hitelességi deficit. 2010-2022 között nemzetközi porondon nagyon hatékonyan működött a potyautas játék, a járadékvadászat és a vétó game (az uniós vétók közel kétharmadát Magyarország mondta be), valamint a fürkésző-portyázó és a kardcsörtető tranzakcionális külpolitika. A ukrajnai háború azonban nemzetbiztonsági kontextusba helyezte a nemzetközi kapcsolatokban elfoglalt helyünket: most a geopolitika válik meghatározóvá, a szereplőknek színt kell vallaniuk. Nem lehet a békepártisággal vigéckedni, így erősítve Oroszországot és gyengítve Ukrajnát - hiszen csak a vak nem látja, hogy ez hódításpártiságot jelent. Vagy ha mégis, az az ország elszigeteléséhez, eljelentéktelenítéséhez vezet.
Magyarország már nem demokrácia, de még nem diktatúra. Olyan kifejlett autokrácia, ahol még nem kell attól tartani, hogy a politikai ellenfeleket, másként gondolkodókat bebörtönzik, novicsokkal megmérgezik, a lépcsőházban lelövik, vagy kiesnek a kórház ablakán. Legfeljebb egzisztenciálisan ellehetetlenítik, karaktergyilkolják őket. Még arra sincs szükség, hogy a szavazatösszesítésekbe beavatkozva a leadott voksokat eltérítsék a hatalom javára. Nem vagyunk még megfigyelőállam, digitális diktatúra sem. De a különböző veszélyhelyzetekre (migránsválság, járvány, háború) hivatkozva 2500 napja lényegében rendeleti kormányzás van, amely mellékszereplővé tette a parlamentet, de még a 135 bátor ember alkotta frakciót is. Paradox módon a finn és a svéd NATO csatlakozás blokkolása is ezt erősíti meg, hiszen a frakcióval játszatták el a műbalhét.
Részben szabad és nem fair választások (habár a demokrácia több, mint rendszeres választás) legitimálják az alkotmányos autokráciát: ezt hívjuk választási önkényuralomnak. A hatalmi-uralmi infrastruktúra, az intézményrendszer, a politikai-gazdasági architektúra lényegét tekintve már alkalmas egy kínai, orosz vagy török típusú berendezkedés megvalósítására - más kérdés, hogy az Unió és a NATO tagjaként mi ennek a geopolitikai realitása.
Az uralmon lévők tisztában vannak vele, hogy a hatalom megtartása már nem lehetséges a nyugati demokráciák modelljében, de még stabilan, az alkotmányos berendezkedés által, a kétharmados szabályrendszert kihasználva (45-53 százalékos szavazataránnyal érték el a negyedik kétharmados többséget), erőszakmentesen fenntartható az uralom. Ehhez persze a leválthatatlanság, az autokratikus jogállam és a 100 százalékos hatalomgyakorlás (politikai-hatalmi totalitarizmus) keretei szükségesek.
A válságközeli helyzet elkerülése érdekében javítani kellene a külső és belső egyensúlyunkon: a növekedési fétist háttérbe szorítva, akár a gazdasági visszaesést is kockáztatva megkerülhetetlen az infláció radikális csökkentése. Meg kell őrizni a kockázati felárral megterhelt pénzpiaci stabilitást (kamatprémium tekintetében már a bóvli kategóriában vagyunk), és a GDP emelkedésével összhangban, egy új költségvetési szerkezetben növelni szükséges a dolgozók bérét és fogyasztását.
Tudomásul kell venni azt is, hogy ez a felpumpált növekedési ütem nem fenntartható, mert az extenzív, a munkaerő mennyiségi növekedésére alapozott gazdaságpolitika tartalékjai 2017-re kimerültek. A reálbér és a fogyasztás növekedése pedig csak akkor valósítható meg, ha ez összhangban van a verseny- és export képességet növelő beruházáspolitikával, a termelékenység növekedésével. (2020-2022 között a termelékenység nem növekedett, miközben a feszített munkaerőpiac és az infláció miatt a bérek nominálisan 40 százalékkal nőttek.)
A siralmas versenyképességi, termelékenységi és reál leértékelési pozíciónk a legnagyobb gátja az euro bevezetésének. (Nem a vásárlóerő-paritáson számolt, egy főre jutó uniós GDP-átlag 90-95 százalékához kéne ragaszkodni, ennél lényegesen alacsonyabb fejlettségi szinten is történtek sikeres csatlakozások, majd felzárkózások.) Kalkulálni kell azzal is, hogy Magyarország pénzügyileg nagyon sérülékennyé, sebezhetővé vált, és a világ 20. legnyitottabb gazdasága. Talán arról is le kellene akadni, hogy a jövő az óriási tőkeakkumulációra épülő gazdaságé.
De a következő évekre nézve vágy vezérelt elképzelések fogalmazódtak meg a döntéshozók részéről: a beruházási rátát 25 százalék fölött kell tartani, amelynek nagyságrendjét 20 ezer milliárd forint fölé kell emelni, ezen belül a külföldi közvetlen tőke beáramlás nagysága érje el a 3800 milliárd forintot. Már Kína is elkezdte ennek a gazdasági modellnek (építsünk minél több gyárat) az újragondolását. Ehhez hiteles kormányzásra, stratégiára lenne szükség, még akkor is, ha ez számonkérhető kontrollt jelentene a hatalommal szemben. Ma már nem elfogadható program a "folytatjuk".
Közel 35 évvel a rendszerváltás után eljutottunk oda, hogy az nem hozta el a hőn áhított szabadságot, demokráciát és a jóléti társadalmat. Az elvesztegetett lehetőségeket jelzi, hogy egy jó gazdaságpolitikával a cseh gazdasági fejlettség szintjén lehetnénk, amely az uniós átlag 91 százalékán áll. Agrárnagyhatalmi álmainkból is csak a 45 százalékos élelmiszerinfláció maradt, miközben az élelmiszeriparban a magyar tulajdonhányad aránya a meghatározó. (Szerencsére a két leggazdagabb magyar agrárbáró vagyona is ezzel összhangban, 40-45 százalékkal nőtt.)
Mintha elfelejtettük volna, hogy mindennek az emberről és nem a hatalomról kellene szólnia.
Az esszé első része május 30-án jelent meg, Fájni fog, nem kicsit címmel.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
