Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Ha huszonévesekkel beszélgetek, akik arra kérnek, hogy ajánljak nekik kortárs magyar írókat, Spiró Györgyöt az elsők között említem, és a nyomaték kedvéért a nevét többször elmondom. Tessenek olvasni Spirót, Spirót, Spirót!
Azok a huszonévesek, akiknek az 1990-es években ajánlgattam Spiró remekművét, Az Ikszeket, már maguk is abba az olvasói korba értek, amikor őket kérdezik az olvasmányélményeikről, és nagyon remélem, hogy ők is az elsők között emlegetik ennek a nagy (a nagy nálam azt jelenti: jelentős, megkerülhetetlen, kihagyhatatlan) írónak a nevét és Az Ikszeket.
Ez a regény szerintem a Fogság mellett az életmű másik csúcsa. Spiró az én szemeben ezt a két monumentális irodalmi hegycsúcsot alkotta meg (mármint ha eltekintünk a drámaírói tevékenységétől, de ne tekintsünk el, később még lesz arról is szó).
Mivel még csak 9 éves voltam, amikor Az Ikszek első kiadása 1981-ben megjelent, úgyhogy csak 1989-ben olvastam, de persze nem lengyel regényként, hanem magyarként. Mármint a regénybeli lengyel közeg bennem magyar közeggé változott, mert közös volt az elnyomó: a Szovjetunió. Istenem, egyszerre hihetetlen és természetes, hogy most megint ugyanúgy közös az ellenség, mint 1989-ben, csak most a magyarországi vértelen rendszerváltás helyett nagyon is véres háború folyik Ukrajnában. S mennyire szomorú, hogy az 1945-ben és ma is felszabadítóként üdvözölt Vörös Hadsereg „utódserege” most nem honvédő háborút folytat, hanem agresszorként támad egy független országot…
Erre csak azért tértem ki részletesen, mert ha megtörténik az elképzelhetetlen, és Putyin legyőzi Ukrajnát, akkor Az Ikszeket az oroszok által megszállt Ukrajnában nem lengyel, nem is magyar, hanem „ukrán” regényként fogják olvasni az orosz megszállás ellen lázadók… Elvégre Az Ikszek az ellenállás nagyregénye: leckét ad abból, hogy a megszállás, az elnyomás, a zsarnokság ellen nemcsak fegyverekkel kell és lehet harcolni, hanem szavakkal, sőt, ha kell, akkor némasággal – miképpen azt Wojciech Bogusławski teszi Spiró remekművében. Felvételről láttam Az imposztort is, a regény színpadi adaptációját, azt az előadást, amelyben Major Tamás alakította Bogusławskit, méghozzá micsoda zsenialitással és erővel! Ez az előadás is abban erősített meg, hogy Az Ikszek: magyar regény, s nemcsak abban az értelemben, hogy magyar író írta magyarul, hanem abban az értelemben is, hogy nekünk, magyaroknak – ha úgy tetszik: közép-kelet-európai periférianépnek – nem szabad soha elfelejtenünk a történelmi leckét.
Mivel ez vallomásos sorozat, be kell valljam, hogy bármekkora zseninek tartom Spiró Györgyöt (számomra a nagy zseni-triászból Nádas Péter a másik, és Esterházy a harmadik), két olyan nagyregénye is van, ami nekem csalódást okozott.
Az egyik A jövevény, a másik A Jégmadár. Az előbbivel az író sem lehetett elégedett, mert később Messiások címmel újraírta – azt is megvettem, de az sem tetszett. Valahogy távol maradtam a figuráktól és a cselekménytől, s ez mindkét regényre igaz. Abszurd ötletekből nem volt hiány A Jégmadárban: képzeljünk el egy nőt, akinek a két hónalja alatt további egy-egy, tehát összesen három nemi szerve van… Ha elképzelték, akkor ne feledjék: ez csak egyetlen egy a sok-sok bizarr kép, szituáció és történés közül, amivel a szerző az olvasó agyát megsorozza.
Ennél a két műnél szerintem sokkal jobban sikerült a Tavaszi Tárlat, amely 1956-ban kezdődik, és a Kádár-korszak első éveiben folytatódik, dermesztő diktatúrában, amelyben a leendő áldozat önmaga szemében válik először politikailag gyanússá és megbízhatatlanná… Habár a korszak, amelyben most élünk (NER) szerintem nem diktatúra, hanem maffiaállam (Magyar Bálint találó kifejezése), a Tavaszi Tárlatból áradó hideglelős leheletet ma is érezhetjük a tarkónkon – feltéve persze, ha nem vagyunk a NER üzlettársai, lekötelezettjei, strómanjai és kivételezettjei. Az Ikszek mellett a Tavaszi Tárlatot is ajánlom tehát azoknak, akik meg szeretnék érteni, hogy miféle történelmi pszichózisban él a mai magyar társadalom.
S a végére hagytam a másik „hegycsúcsot”, a Fogság című nagyregényt, amely az i. sz. I. században játszódik.
Meg vagyok győződve róla, hogy ha a Fogság nem magyar, hanem angol, német, francia vagy olasz nyelven íródik, akkor a szerzője már irodalmi Nobel-díjas volna.
(Nem mellesleg az én szememben Spiró éppen úgy Nobel-díjas, mint Nádas vagy Esterházy, de ez mindegy, mert nem a díjak teszik az írót, hanem a művek.)
A Fogság „igazi” történelmi nagyregény, s ebben a műfajban alighanem a mindenkori magyar irodalom legkiemelkedőbb műve. (Lukács György vélhetően egészen mást gondolna róla, de ez más lapra tartozik.) Hiszen minden adott hozzá, hogy történelmi nagyregény legyen: van főhőse (a zsidó Uri), van története, cselekménye (Uri utazása, élete), és van történelmi levegője (a kétezer évvel ezelőtti Róma, Alexandria és Jeruzsálem).
Fiatalok és öregek! Olvassatok Spirót, Spirót, Spirót!
