Az MI bárhol bevethető, bárkiből lehet művész napjainkban, a kimenet, a művészeti elismerésre aspiráló alkotás minősítése azonban emberi lényekre hárul, akik a jelek szerint egyelőre nehezen birkóznak e feladattal. Egyre több eset jelzi, hogy ha másért nem, az emberi kreativitásnak járó tiszteletből tisztázni kellene ezen értékek helyét a humán világban, hiszen sokan fenyegetésként élik meg az MI jelenlétét, igaz, egyre többen vallják az ellenkezőjét is. A kanadai Stephen Marche például "Egy szerző halála" címmel írt elbeszélést, s 100 százalékig szerzőnek vallja magát, miközben egyetlen szót sem talált ki hozzá, három MI-program generálta a teljes szöveget. A folyamatot a hiphop komponáláshoz hasonlította: „Nem feltétlenül tudsz dobolni, de mindenképpen tudnod kell, hogyan működnek az ütemek, hogyan használd az eszközöket, és értelmesen össze kell rakni ezeket” – mondta a The New York Timesnak.
A fotós Boris Eldagsen ugyancsak az MI-vel társult, hogy azután megszégyenítse a Sony World Photography Awards szervezőit. A pályázatra beadott képe kreatív kategóriában első lett, ám a díjat visszautasította, az eredményhirdetési ceremónián pedig hívatlanul felpattant a színpadra és kitálalt, hogy az MI volt az alkotó: „Egy ilyen rangos pályázat bírái nem tudnak megkülönböztetni egy fényképet egy DALL-E 2-vel készített képtől”. Egyúttal reményét fejezte ki, hogy vitát tud indítani az MI szerepéről, arról, hogy drámai módon veszélyezteti a fotórealizmus hitelességét. Eldagsen a „promptográfia” kifejezést használta saját képe leírására, utalva arra, hogy az olyan platformok, mint a DALL-E 2 vagy a ChatGPT „kérésekre” támaszkodnak – a felhasználó konkrét, prompt utasításaira –, így hoznak létre egyedi képeket, tartalmat. „Pimasz majomként jelentkeztem, hogy megtudjam, felkészültek-e a versenyek az MI-képek megjelenésére. Ezek szerint nem" – nyilatkozta később. Eldagsen mindazonáltal alkotónak tartja magát, s úgy vélte, az MI-vel való együttműködés leginkább a filmkészítéshez hasonlítható: „adva van egy rendező, egy operatőr, egy színész, egy forgatókönyvíró, de én mondom meg merre menjenek".
Damien Hirst is lepaktált MI-vel. The Beautiful Paintings – ez a brit alkotó legújabb kalandja a virtuális művészet világában, amelynek kiindulópontjául a 90-es években született, Spin Paintings néven ismertté vált alkotások szolgáltak. Az élénk színekben pompázó különleges forgatagokat egy létra tetejéről festéket csurgatva varázsolta a pörgetett vásznakra. Hirst most ezeket használta alapul a The Beautiful Paintings projektben, amelyben HENI-t vette maga mellé alkotótársnak. HENI egy irányítópult formájában kínálkozott fel azon gyűjtőknek, akik szerettek volna Hirst szignójával egy saját elképzelésüknek, ízlésüknek maradéktalanul megfelelő alkotást. Szóval kicsit megigazították a nagy művész eredeti műveit, majd aláíratták vele, annak rendje módja szerint. A menüben kiválaszthattak 12 színt, a 25 pörgetési stílus egyikét, az elmosódás mértékét, a vászon alakját. HENI „jó tanulóként” mutatkozott be, értette a parancsokat, a billentyűk segítségével gépre vitt kívánságlista maradéktalanul teljesült. Hirst is megtalálta a számítását, összesen 20,9 millió dollárt fizettek ki 5508 alkotásáért az április közepén zárult kilencnapos aukció végén. Ami jelzi, hogy a vásárlók bizonyos értelemben nagyon is konzervatívak voltak, a többség a fizikailag is megfogható képekre szavazott, összesen a képek 10 százaléka kelt el NFT formában. „Valami olyat akartam, ami teljesen generatív; ecset, vászon, papír, festék nélkül olyat alkotni a Spin Paintingsből, ami a való világban nem létezik" – nyilatkozta a művész. Márpedig ő biztosan kényes a munkája értékére…
A generatív művészet és az MI közbeiktatásával készült generatív alkotások közötti pontos határvonal meghúzásával az okosok is nehezen birkóznak meg, maguk az alkotók is vitáznak műveik helyéről a műtárgypiacon, tiltakozások kísérik, ha egy-egy pályázaton elismerést kap a klasszikus digitális alkotások közé befurakodó MI-mű. A „Móricka magyarázat" szerint a generatív művészet a kódalapú művészet gyűjtőfogalma, és az MI is ide tartozik tartozik, miután az alapelemet ez esetben is a kódok jelentik. Az alapvető különbség, hogy míg a generatív művészek explicit programozási utasításokat alkalmaznak, ellenőrzött eredményeket hoznak létre, az MI alkotók egy adatkészleten, például valós képek halmazán, valójában „kitanítanak” egy szoftvert, a létrejött algoritmus aztán önjáróan, saját maga által kreált paraméterekkel készíti el az eredeti látványelemeket idéző műalkotásokat. A humán lény szerepe mindössze egy kezdő utasítás, kulcsszó bevitelére korlátozódik.
A „generatív mesterséges intelligencia” kifejezés 2017 táján nyert értelmet, amikor a „deep fakes”, azaz a teljesen hihető hamisítványok elkezdtek terjedni az interneten. A közelmúlt fejlesztései, a DALL-E 2, a Midjourney vagy a Stable Diffusion már könnyen elérhető, kitanított szoftverek, amelyek gyakorlatilag az alkotót kirekesztve, másodpercek alatt hoznak létre tartalmakat, ha úgy tetszik művészi értékeket is. A kódalapú művészet első jegyzett példányát két német matematikus, Georg Nees és Frieder Nake állította elő 1965-ben, de úttörő szerepe volt egy magyar proramozónak, Molnár Verának is, aki ugyancsak a 60-as években kezdett digitális grafikákat alkotni egy párizsi kutatóközpontban, és ma is fontos képviselője a műfajnak.
Az MI a Christie’s-nél debütált nyilvános aukción 2018-ban. Az „Edmond de Belamy, from La Famille de Belamy” című alkotás a GAN (Generative Adversarial Network) nevű programmal készült, alkotóként egy párizsi művészkollektíva, az Obvious Art jegyezte. A 430 ezer dollárért elkelt kép egy 11 tételes sorozat egyik darabja volt. A Christie’s közelmúltbeli többnapos aukcióján (The Next Wave: The New York Edit) deklaráltan MI által jegyzett tételek kerültek a virtuális kalapács alá. A bevétel közel 150 Ethereum volt, ami aktuális árfolyamon valamivel több mint 273 ezer dollárt jelent. A kifejezetten e célra létrehozott platformon felkínált kollekcióért, amely maradéktalanul elkelt, a vevők felcsatlakoztatott elektronikus bukszáiból vonták le a vételárat. A legtöbbet, 25 Ethereumot, közel 46 ezer dollárt, egy „ripcache” néven futó művész alkotása érte, persze a szerzőtárs ez esetben is az MI volt.
NFT
Csak a tisztánlátás kedvéért néhány szót szentelnénk az NFT szerepének is. A non fungible token (nem helyettesíthető token/igazolás) nem alkotó eszköz, hanem a kész alkotásokat, azok minden tulajdonságát megtestesítő kódhalmaz. Állhat mögötte digitális, vagy fizikailag megfogható mű, egyszerű generatív, vagy MI-termék, de akár egy tornacipő, vagy zeneszám, amelyeknek megkönnyíti a nyilvántartását, kereskedését, tárolását. Az NFT-ket erre a célra létrehozott kereskedelmi platformokon adják veszik, de a műalkotások NFT-formában történő adásvételébe beszálltak a műtárgypiac klasszikus szereplői is. Az első NFT formátumú művészeti alkotás a Quantum volt, amelyet egy New York-i művész, Kevin McCoy készített 2014 májusában. Az igazi áttörést 2021 márciusában Beeple (Mike Winkelmann) „Everydays: the first 5000 Days" című NFT-jének eladása hozta – akkor igazából senki, vagy csak nagyon kevesen sejtették, mit fed a bűvös három betű. Annyit azonban tudtak, hogy az a valami, amit előzőleg 100 dollárra tartottak, közel 70 millió dollárt ért meg valakinek a Christie’s művészeti aukcióján.