Mindenki túl öregnek tartja a 80 esztendős Joe Bident, de a világ valósággal csüng a ma 100. születésnapját köszöntő Henry Kissinger szavain. A jubiláns pedig, bár járni már csak segítséggel tud, mint fiatalabb korábban, most is láthatóan élvezi a reflektorfényt.
Jól teszi, elvégre ritkán fordul elő, hogy a történelem alakítói bő fél évszázad múltán megérik, amint a fejlemények igazolják – vagy cáfolják – egykori nézeteiket. A centenáriumra készülve a CBS televíziónak és az Economistnak is kötélnek állt, utóbbi szerkesztőivel két napon át, összesen nyolc órát beszélgetett. A múlt héten pedig, mint 1957 óta rendszeresen, részt vett a titokzatosság aurájától körülvett Bilderberg-csoport éves konferenciáján. Véleménye hajlott kora ellenére még mindig számít, elvégre ő a XX. század második felének legismertebb diplomatája, a nemzetközi kapcsolatok legnagyobb élő elméleti és gyakorlati szakértője.
Akkor is zsúfolt a programja, ha nincs éppen születésnapja. Amikor 2004 nyarán New Yorkban Medgyessy Péter miniszterelnöktől átvette a Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, elegáns manőverrel tért ki az őt kérdésekkel lerohanni próbáló magyar újságírók elő: „Szívesen adok interjút, csak nem most. Hívják fel az irodámat!” Kis lecke a Diplomácia című, több mint 900 oldalas alapmű szerzőjétől, a Kissinger Associates geopolitikai tanácsadó cég alapítójától arra, hogyan mondjunk egyértelmű nemet anélkül, hogy megbántanánk a másikat.
A kis Henry Bajorországban született, a Fürth csapatában focizott, de közbeszólt a politika. Amerikába 15 évesen érkezett, szülei még éppen ki tudták menekíteni a családot a hitleri Németországból. Manhattan német zsidó negyedében éltek, ahol korán megtanulta, hogy az ő akcentusával nem egyszerű az élet. Kamaszkorában nappal egy borotvaecsetgyárban dolgozott, de esténként kiválóan tanult, meg sem állt a Harvardig, onnan van a doktori címe is. Előtte azonban még megfordult a világháború európai frontján, ahol nyelvtudásának köszönhetően a hírszerzéshez osztották be. Alig 23 évesen már tanított az amerikaiak európai parancsnokságának hírszerző iskolájában, s ezt a Harvardon is folytatta. Nukleáris fegyverek és külpolitika című, 1957-ben megjelent könyvében még amellett kardoskodott, hogy a háborúk megnyerése érdekében be lehet vetni a „taktikai” atomfegyvereket.
1969-től azonban már az Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója, később 1977-ig külügyminiszter volt – nyilván más felelősséggel. Egész pályája során a „reálpolitika” híve volt, abból indult ki, hogy az egyes országokban hatalmon lévő eliteknek kell megegyezniük egymással.
Innen és a vietnámi háború hazai népszerűtlenségéből fakadt két korszakos újítása: a párbeszéd megkezdése Kínával,
illetve a Szovjetunióhoz és annak kelet-európai szatellitjeihez fűződő viszony felülvizsgálata. Az előbbi jelentősége évtizedek óta egyértelmű, nekünk mégis az utóbbi volt a fontosabb. A folyamat Détente, azaz enyhülés néven vonult be a történelembe és az 1975-ös helsinki konferenciáig, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet megalakításáig vezetett.
Az atomfegyverek korábbi apologétája 1973-ban vietnámi tárgyalópartnerével, Le Duc Thóval közösen Nobel-békedíjat kapott, amiért tető alá hozták az ideiglenes tűzszünetet. Más kérdés, hogy utóbbi visszautasította az elismerést és Kissinger sem utazott el Oslóba, a pénzdíjat pedig jótékonyságra fordította. Egész életpályáját beárnyékolta, hogy mint utóbb kiderült, ekkoriban aktívan támogatta a Kambodzsa elleni titkos légi háborút és külügyminiszterként természetesen tudott a Chilében amerikai titkosszolgálati segítséggel végrehajtott fasiszta hatalomátvételről.
Köztudott volt személyes rivalizálása a korszak másik jelentős külpolitikusával, Zbigniew Brzezinskivel.
Fő véleménykülönbségük abban rejlett, hogy Kissinger nem ismerte fel a korszakváltást: a modern világban az elitek már nem képesek a tömegek feje fölött bonyolítani a nemzetközi kapcsolatokat. Brzezinski ezzel együtt nem sokkal a halála előtt a Columbia Egyetemen tartott beszédében azt mondta, hogy nemcsak riválisok, de barátok is.
Az elmúlt hatvan év amerikai külpolitikájában meglehetősen járatos Charles Gati professzor szerint Kissinger okos, ravasz és szellemes, ám öntelt ember. Megértette, hogy a vietnámi háború mélyen megosztotta az amerikai társadalmat, bölcsnek bizonyult Kínát illetően, s dicséret illeti az enyhülésben játszott szerepéért is. Ahogy Charles Gati a Népszavának jellemezte, ezek valójában kitűnő belpolitikai lépések voltak – külpolitikai köntösben.
Kissinger tekintélyére jellemző, hogy mekkora hullámokat vetett az Ukrajna elleni orosz háborúról alkotott kezdeti véleménye, majd annak megváltoztatása is. Eleinte azt mondta, hogy Oroszországot vissza kellene vezetni a nemzetközi életbe, s a 2022. február 24-i határok mentén kellene tűzszünetet kötni, amit Moszkva és Kijev is visszautasított.
Később viszont már azt hangoztatta, hogy Ukrajnát mielőbb fel kell venni a NATO-ba.
Mindkettőből hír lett a világsajtóban – nem akármilyen teljesítmény egy immár 44 éve hivatal nélküli matuzsálemtől.
