Megint jönnek, buherálnak. Akik Petőfi kurta kocsmájában megint jöttek, legalább még kopogtattak, ha nagyobb csendet akartak. Ma nem ilyen udvarias időket élünk. Még hogy kopogtatni, pláne egyeztetni? Szerintem a szót sem ismerik. Kopogtatás és egyeztetés nélkül, csak úgy, hirtelen belebuherálnak a választási törvénybe. Ám a cél ugyanaz. Ne zúgjunk olyan nagyon, azt üzeni az uraság. Legyen a választás igazi akadálypálya. A politikai KRESZ-be kezdenek maguk is belezavarodni. A buherálás már-már öncélúnak látszik. Akad némi szerepzavar, amikor a versenybíró egyben maga is versenyző. Olyan fifikus szabályokat akar, hogy mindenki más elbizonytalanodjon, soha ne tudja, éppen mire kell edzeni.
Lehet, hogy csak ennyi a cél. Időnként jelezni kell, hogy ők az urak mindenben, a kocsma is az övék, ahogy az egész birtok. Az uraság aludni vágy, a többiek csak rohangásszanak, mint pók a falon, mindig újabb akadályokat kerülgetve. Ám a szokásosan visszaélésszerű parlamenti technika (nem lesz nyilvános plenáris vita, csak a végszavazás előtt valamicske, amikor már úgysem lehet módosítani) arra mutat, hogy valami konkrét céljuk ezen felül mégiscsak volt.
Mi persze találgatunk bőszen. Hogy és kivel akarnak kiszúrni? Mert azt már az ország fele fel sem tételezi, hogy valami észszerű, közérdekű megfontolásról van szó. Közben szinte hallom a kórust: az ellenzék ne megint a technikával foglalkozzon, az a választót nem érdekli, hanem legyen programja. Első a tartalom, aztán jön a forma. Igaz, még akkor is, ha a tartalom már jórészt kirajzolódott, bár nem feltétlenül a legjobb előadásban sikerült színpadra vinni. De ahhoz, hogy a készülő darabot a közönség is szeresse, mégiscsak tudni kell, hány színpadon, hány szereplővel lehet bemutatni. A közönséget is lebecsüljük, ha nem tudatjuk vele, mire miért számíthat. Pláne, ha nemcsak nézőnek, de aktív közreműködőnek is tekintjük.
Elsősorban arra kell válasz, miért jó a kormánynak, ha még jobban rákényszeríti az ellenzéket az együttműködésre. Ami a 10000 főnél népesebb településeken az önkormányzati választásokon most már nem csak „szinte”, hanem valóban elkerülhetetlen lesz. Eddig elég volt a körzetek több, mint felében jelöltet indítani ahhoz, hogy az adott szervezet listát is állíthasson, amellyel újabb képviselőket juttathat be a testületbe. Most már a kétharmados határt kell megugrani: a körzetek döntő többségében el kell indulni ahhoz, hogy listával is labdába rúghass. Budapesten ez azt is jelenti, hogy a kerületek kétharmadában azonos ellenzéki formációnak kell polgármestert jelölnie ahhoz, hogy listájuk is lehessen. A független indulás ideje leáldozóban: veszélyeztetheti a testületi többséget.
Vagy eleve közös ernyő alá bújnak a demokratikus erők, és sem a listán, sem a körzetekben, kerületekben nemigen önállóskodnak, vagy ragaszkodnak a saját pártlogós külön listához, de akkor a körzetek zömében ugyanezekkel a logókkal egymás ellenében is pástra kell lépniük. Ez esetben egymást tépik szét, kiszámítható eredménnyel. Vagyis vagy a sikert, vagy a mostanában kínos erőfeszítések árán hangsúlyozott saját külön pártkaraktert fel kell adniuk. Miközben, mint tudjuk, az ugyanarra a napra összeszervezett EP-választáson (istenem, ez is milyen kajánul piti buhera volt!) épp az utóbbit szeretnék összemérni.
Ki lehet az új buhera célkeresztjében?
1. változat: „Nix ugribugri”. Ez esetben a módosítás nem az ellenzéket, hanem saját politikusgárdájukat célozza. Ha esetleg az elakadt uniós pénzek miatt belső ellentétek merülnének fel, valaki elsimicskulna, hát legyen világos: nem tud külön csoportként, szervezetként indulni.
2. változat: „Mi Hazánk, helyedre!”. A nagyobb településekről van szó, ahol a feltörekvő új párt kevésbé erős, talán nehezebben tud mindenütt jelöltet állítani. Hát akkor legyen neki még nehezebb. Mert hasznos, ha alvállalkozóként bedolgoznak ebbe-abba, de nehogy már főnöknek képzeljék magukat.
3. változat: „Civilek, vissza a sor végére!” „Kutyák, ti is!” Az új feladat -ha csak nem a pártokat is magukba foglaló közéleti ernyőszervezetről van szó- a települési civil szervezeteknek és a Kétfarkúaknak a legnehezebb. Általában kevés a szervezeti erejük ahhoz, hogy a körzetek nagy többségében saját jelölteket buzdítsanak az indulásra, így viszont listás helyben sem reménykedhetnek. Így a jó, hiszen a helyi civilek egyre veszélyesebbnek látszanak. Akkugyárak ellen tüntetnek, ilyesmi.
4. változat: „Gebedj meg, ellenzék!” Az együttműködés ellenében bedobott összegyurcsányozás, összejobbikozás, összeakármicsodázás (ha más lesz a fő ellenség) taktikája már ki van próbálva. A legegyszerűbb a régi plakátokat előszedni, az ismét szükséges „összefogás” mumusára hivatkozva felhergelni egymás ellen az ellenzéki tábor úgyis huzakodó pártjait.
Az már rajtunk múlik, mekkora sikerrel. Hogy ugrunk-e, ha ugratnak. Hogy hagyjuk-e a helyi civileket szétporladni a szövetségkötés helyett. Hogy a nyávogás helyett kitalálunk-e egy ép modellt a kétfajta választás összehangolására.
Hogy a kényszerből csinálunk-e végre lehetőséget.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.