- Fantasztikus fuvolás

Amikor valaki fuvolázni kezd – vagy inkább: a szülei fuvolaórákra kezdik járatni – valami olyasmi lebeghet a szeme előtt a jövőről, amit Pahud a szerda esti hangversenyen mutatott. Áll a művész a hatalmas hangversenyterem színpadán, mögötte nagy szimfonikus zenekar, kezében behízelgően szóló aranyosan csillogó hangszere, és gyönyörű dallamokat játszik virtuózan, szépen, megkérdőjelezhetetlen biztonsággal, amit a végén a közönség ovációja fogad. Mindez persze csak nagyon kevés fuvolásnak adatik meg, egy-két évtizedenként csak egy-két ilyen egyéniség tűnik fel, Rampal, Nicolet, Galway juthat most hirtelen eszünkbe.

Az ő sorukat erősíti a jelen svájci világsztárja, Emanuel Pahud, aki most francia szerzők műveiből válogatott. Hogy a nagyzenekar előtt villogó fuvolás szerepe nem annyira nyilvánvaló, mint a nagyzenekarban ülő társáé – Pahud neki adta át a műsora végén a rendezőktől kapott virágot –, abból is kitűnik, hogy eredetileg mindhárom mű, amit játszott, zongorakíséretes volt. Saint-Säens és Chaminade maguk készítették a zenekaros változatot, Poulenc Szonátáját Lenox Berkeley dolgozta át. Van dolguk tehát a zenekari művész státuszból kilépő fuvolásoknak – Pahud egyébként tagja a Berlini Filharmonikus Zenekarnak –, ha olyan műveket akarnak választani, amivel egy ilyen esten fel lehet lépni. Pahud élen jár ilyenek felkutatásában, előadásában. Gyakran eredetileg hegedűre, klarinétra, oboára írt darabokat játszik, érthetően sokszor alig-alig ismert komponistáktól; ezek szerzői eleve inkább professzionális muzsikusokra számítottak. Sok köztük a hálás darab, hiszen alkotóiknak, ha nem is legjelentősebb művei, általában koruk kiváló művészeinek szánták őket, éppen kitűnőségük inspirálta őket. 

Pahud láthatóan „odateszi” magát, egész testével, testmozgásával részt vesz hangszere megszólaltatásában, ami telten, gyönyörűen szól, a szép dallamok messzire szállnak betöltik a teret, az odaadó muzsikálás – a gondos zenekari kísérettel – tán még egy számmal nagyobbnak is mutatta ezeket a műveket valódi méretüknél. 

Valódi óriás viszont Berlioz Fantasztikus szimfóniája, a francia nagyromantika nyitánya: kihívás karmesternek, zenekarnak. Az első két tételben nem is éreztem igazán úgy, hogy az előadók igazából oda tudnák, oda akarnák tenni magukat, mint azt az általuk az előzőekben kísért fuvolaművész, az a vibráló romantikus szenvedély, ami a mű sajátja, nem igazán akart megjelenni. Ha nem is hirtelen, de a hosszú harmadik, Jelenet a mezőn lassú, visszafogott hangzású tételben kezdtek rendeződni a dolgok, egyensúlyba került a játékmód és a zenei világ, szebben szóltak a hegedűk. Egyébként az egész est során a favúvós szólisták voltak a legjobbak között, a karmesteri virágot nem véletlenül ismét egy fúvós hölgy, az angolkürtös kapta meg. Azután már a Menet a vesztőhelyre és a Boszorkányszombat című tételek – ez utóbbi a Liszttől is ismert gregorián Dies irae dallam feldolgozásával –, ha kellett, már elsöprő erejűek, lehengerlőek voltak, mindazt a romantikus túlfűtöttséget, ami Berlioz művészetének sajátja, itt már bemutatták az előadók, tetszését ismét hosszan és hangosan fejezte ki a közönség.