Régóta nem jelent meg átfogó és igényes összefoglalás a hazai olvasáskultúráról, most azonban örömmel tarthatjuk a kezünkben Tóth Máté A könyvtárak társadalmi szerepei empirikus kutatási adatok tükrében (Szentendre, Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár, 2022) című könyvét. Szakmunka, de jóval több és gazdagabb kitekintésű, mint amennyit a cím ígér: széles körű áttekintés a mai magyar művelődés egyik legizgalmasabb, sokat vitatott ügyéről, az olvasás, a könyv, a sajtó, az elektronikus médiumok, a mobiltelefonok, az internet világáról és szerepéről. Olyan területről, amely ezer szállal kapcsolódik az oktatás, a nyilvánosság, az általános műveltség kérdéseihez. Köztük van például a funkcionális analfabétizmus, az iskolai kötelező olvasmányok, a médiakínálat és a digitális írástudás/írástudatlanság. A háttérben pedig ott folyik a nemzeti kulturális örökség és a hagyományvesztés, az értékrendek, szokások átalakulása és a „romlás”, a leépülés, a kommercializálódás megannyi tünete, bajvívása, illetve diskurzusa − akár a Népszava hasábjain is.
Kincstári optimizmustól harsogó hivatalos győzelmi jelentések és vészmadárkodások, az ökológiai apokalipszis fenyegetésével együtt járó kulturális Armageddon előjelei egyaránt feltűnnek a közbeszéd vagy akár az igényesebb nyilvánosság terein, elválaszthatatlanul bizonytalan, hullámzó, aggodalmakkal terhes globális, európai és hazai világunktól, közérzetünktől. A Gutenberg-galaxis vége, a digitális megváltás, a mesterséges intelligencia (MI) győzelme, avagy ellenkezőleg: civilizációromboló, poszthumán korszaka egyaránt benne van a fantáziált forgatókönyvekben, de annál inkább jó lenne tudni, mi is a tényleges helyzet a valóságban és milyen „kockázatok és mellékhatások” jellemzik olvasáskultúránkat.
Nos itt van egy kitűnő könyv: széles körű hazai és nemzetközi empirikus kutatásokra, összehasonlításokra építve mutatja be a valóságot, amely persze sosem érhető tetten a maga teljességében és mélységében. Tóth Máté tudományos korrektséggel hivatkozik az immár legalább hat évtizedre visszanyúló, nagy hagyományú magyar olvasás-, könyvtár-, média- és kultúrakutatás eredményeire (Gereben Ferenc, Gyenes Edina, Kamarás István, Mándi Péter, Nagy Attila, Péterfi Rita, Vidra Szabó Ferenc, továbbá Béres Judit, Hidy Péter, Sipos Anna Magdolna, Varga Katalin, Vitányi Iván és mások, valamint az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja, illetve jogutódja, a Könyvtári Intézet, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a Központi Statisztikai Hivatal, az MTA Szociológiai Intézete, a Népművelési Intézet, a TÁRKI stb.). Ugyanakkor a szerző saját empirikus adatfelvételekkel, részelemzésekkel és szintetizálásokkal egészíti ki és összegezi őket – a felnőttek kulturális szokásai mellett különös érdeklődéssel a gyermek és ifjúsági korosztály könyv-, média- és „kütyü”-használata, szabadidő-szerkezete iránt.
Könyvében vannak a szűkebb szakmában jól ismert, de széles nyilvánosságot igénylő, olykor főbekólintó tények, gyakoriak azonban a meghökkentő állítások, újszerű és bátor következtetések is. Különösen hasznosak a külföldi összehasonlítások, amelyek kidolgozásában − nemzetközi projektek keretei között is − prímér szerepe van Tóth Máté főleg norvégiai, skandináviai kutatásainak. Ki gondolná például, hogy míg Magyarországon jelenleg 12-15 százalékra tehető a rendszeres könyvtárhasználók aránya, addig a nálunk sokkal gazdagabb és informatikailag fejlettebb Dániában, Norvégiában, Finnországban, Izlandon 60-80 százalékos ez arány? Ami a könyvtáraknak, illetve hagyományos és innovatív szolgáltatásaiknak a hasznosulását, az olvasók által megvallott kedveltségét illeti: a legnagyobb arányban a finnek érzik úgy, hogy sokat profitáltak a munka és üzlet, a tanulás, a háztartás, az életvezetés és a kultúra területén. A legújabb nemzetközi kutatások, diskurzusok és könyvtárfejlesztési stratégiák szerint pedig a könyvtár egyre nagyobb jelentőségre tesz szert közösségi térként: mint találkozóhely, mint identitásképző intézmény, mint a demokratikus értékek gyakorlati szolgálata – olykor hazánkban is.
Paradox tapasztalat, hogy az európai népek közül – írja Tóth Máté – Magyarországon értékelték a legmagasabbra a könyvtár szerepét a társadalmi befogadás terén, miközben hazánk nem az idegenek, a másság iránti toleranciáról ismert. „Jóval magasabb értékek születtek a magyar válaszadóktól, mint bármelyik más nemzet fiaitól, akik tradicionálisan híresek a befogadói attitűdjükről. Ennek számos oka lehet. Magyarországon értelemszerűen mást jelent az integráció, mint a nyugat-európai nemzeteknél. Ott elsősorban a más kontinensről érkező, eltérő kulturális háttérrel rendelkező emberek integrálása jelenti a fő kihívást, Magyarországon ugyanez a szó a cigányság és a mélyszegénységben élő népesség kapcsán merül fel elsősorban. (…) Nyugat-Európában sokkal több olyan, dedikáltan a bevándorlók integrációjáért felelős intézmény van, amely csökkenti a könyvtárak ilyen irányú felelősségét. Ezzel szemben Magyarországon egy-egy kis településen gyakran a könyvtár az egyetlen hely, ahol a mélyszegénységben és alacsony kulturális nívón élő gyerekek szembesülhetnek a többségi társadalom normáival”. (149.) Hozzáteszem: több helyütt három-négy hetente „gyakorolhatják” is e pozitív normák, értékek elsajátítását. A kistelepülések rendszeres kamionkönyvtári fölkeresése, kölcsönzési gyakorlata és 2-3 asztalos internetes szolgáltatása – amit jómagam személyesen is megtapasztaltam Baranya megyében, a Csorba Győző Könyvtár könyvtárbuszain −, a még mindig kiáltó esélyegyenlőtlenségek némi csökkentését szolgálja/szolgálhatja (bárcsak általános gyakorlat lenne az országban!). Olykor az eleven kisközösségi tér hiányának – mégoly korlátozott – pótlására, a kulturális beszélgetések, a helyi diskurzusok elindítására is lehetőség nyílik.
Tóth Máté könyve szisztematikusan és bőséges adatokkal, táblázatokkal mutatja be a könyvtárhasználat, a televíziózás, a mobiltelefónia és az internetes boom idősoros, társadalmi rétegek szerinti, településenkénti, generációs szempontú, időráfordítási változásait, alakzatait. Köztük például a könyvnélküliség fehér foltjait és az egyéni könyvvásárlás modelljeit. Foglalkozik a könyvtár mint intézmény (gyakran szélsőséges) társadalmi megítélésével, presztízsével, valamint a könyvtárosok iránt támasztott igények nemzetközi és hazai pontrendszerével. Roppant érdekes „attitűd-portrékkal” és mintákkal, önérzetes vallomások idézésével is szolgál. Ami viszont az anyagi és erkölcsi megbecsültséget illeti: a könyvében említettekhez drámai tényként kell hozzátennem – bár köztudott – a hazai könyvtárosi fizetések riasztóan alacsony szintjét. Egykori magas kvalifikáltságú könyvtáros hallgatóim közül nem egy volt kénytelen – „tanári szomorúságomra” – föladni tudományegyetemen vállalt igényes könyvtári állását egy sokkal jobban fizető kereskedelmi vállalkozás csábítására, a biztonságosabb megélhetés reményében.
A könyv „üdítő” megállapításai azok, amelyek az empirikus kutatások és összegezésük révén számos olyan sztereotípiát, hiedelmet cáfolnak, amelyek sajnos közforgalomban vannak. Sőt amelyek olykor demagóg érvként szolgálnak megtett vagy tervezett országos, illetve helyi politikai döntésekhez, „modernizációs” ideológiákhoz, üzleti érdekekre, „racionalizálásra”, kényszerű takarékoskodásra hivatkozó átszervezésekhez. A tények azt bizonyítják: nem igaz, hogy a bővülő, szélesedő internethasználat kiszorítaná, fölöslegessé tenné a könyvtárhasználatot, ellenkezőleg: a gyakrabban és igényesen internetezők nagyobb eséllyel válnak könyvtárhasználókká (125.). Az internethez való lokális és technikai hozzáférés ugyanakkor egyáltalán nem garancia az információs esélyegyenlőséghez, annál is kevésbé, mivel egyrészt még korántsem általános, másrészt mert az üzleti reklámok, a manipulatív álhírek, az információszennyeződés és az agresszív tudománytalan propaganda nyomán felhígult internetkínálatban egyre nehezebb eligazodni. Nélkülözhetetlen hozzá az elemi tájékozódási képességen, a minőségérzéken és a kritikai gondolkodáson alapuló, igenis elsajátítható digitális kompetencia.
Tény, hogy a könyvek árának drasztikus drágulása egy évtized alatt 10 százalékkal vetette vissza hazánkban az egyéni könyvvásárlók arányát, ami növelte a könyvtárak felelősségét. Ugyanakkor a könyvtárak iránti elkötelezettség egyes társadalmi rétegekben, a gyerekek között is éppen hogy erősíti a könyvvásárlási hajlandóságot, sőt a könyvtári tagok között több mint hétszer annyian vannak, akik a könyvesboltokat is látogatják, mint azok között, akik soha nem voltak könyvtári tagok (130-131.). A könyvolvasás általános trendként megfogalmazható sajnálatos visszaesésének keretei között ez mindenképpen pozitív tapasztalat. A digitális olvasás, a különböző szöveges dokumentumok, adatbázisok elérhetősége is többnyire a könyvtárak érdeme (jó példa erre a kitűnő Arcanum), ők tették közzé azokat home office használatra, vagy ingyen/olcsón csak a könyvtárakban érhetők el. Igaz, hogy a világ a digitalizálás irányába halad, mindazonáltal a könyvtár olyan speciális (referensz, személyes, nyomtatott, másolatkészítő, közösségi, edukációs stb.) szolgáltatásokat nyújt, amelyek mással nem helyettesíthetők. Mindemellett az adathordozók, a digitalizált, akár többszörösen is elmentett, a „felhőben” elérhető dokumentumok élettartamáról, hitelességük megőrzéséről, illetve az esetleges kozmikus kockázatok okozta megsemmisülési következményeiről nincs szakmai közmegegyezés. Miközben – ha anekdotikusan hangzik is – a babiloni kőtáblák, az egyiptomi hieroglifák, a papirusztekercsek, a középkori kódexek és a nyomtatott könyvek a tüzeken, a vizeken és földrengéseken kívül „mindent túlélnek”.
Az elmúlt évszázad a könyvtárak területén is nagy horderejű funkcióváltásokat hozott. Művelődéstörténeti tény: a tiltott irodalom őrzését, illetve szűk körű nyilvánosságának biztosítását felváltotta a helyben olvasási, majd a kölcsönzési szolgáltatás, a könyvnyomtatás elterjedésével pedig a sajtó, az olvasmánybeszerzés és az ismeretszerző tanulás demokratizmusa. Az 1997-es – pozitív szemléletet tükröző – hazai könyvtári törvény már az információszolgáltatást és ezzel együtt az információkhoz való hozzájutás elvi esélyegyenlőségét jelölte meg a könyvtárak küldetésének prioritásként. Ennek a célnak az elérése azonban sem nyomtatott, sem elektronikus változatban nem magától értetődő, sőt – számos eredmény ellenére − tapasztalható a regionális, a szociális és a generációs jellegű digitális egyenlőtlenségek növekedése is. A hagyományos, a kistelepülési helyszínre érkező, mobil könyvtári kölcsönzésre, a face to face könyvtáros−olvasó-kapcsolatra pedig éppen a társadalmi perifériákon van egyre égetőbb szükség. Közel két évtizede erre dolgozta ki a szakma az ún. KSZR-t, újabb nevén a Könyvtárellátási Szolgáltató Rendszert − remélhetőleg csak rémhír, hogy szóba került szűkítése, „racionalizálása”.
Rezignáltan, de teljes joggal, önérzetesen védi Tóth Máté a könyvtárak presztízsét a tőkeérdekeltségű és innovációs motivációjú információszolgáltatás hegemóniára és monopóliumra törekvésével szemben: „»Fent van a neten« − halljuk, de azt, hogy pontosan mely oldalon, már oly mindegy az átlag felhasználó számára. Mindez nem segíti a könyvtárak hasznosságának érzékelését, az intézményrendszer pozitív megítélését. A kiterjedt digitalizálási tevékenység szomorú következménye, hogy az elektronikusan, online elérhetővé tett tartalmak jelentős része igen kevéssé fog látványosan kötődni a könyvtárhoz.” (182.) Holott – teszem hozzá – jórészt könyvtári eredetűek és hitelesítésük is a könyvtári szakmához köti őket. Tóth Máté könyve azonban nem a könyvtáros szakma, avagy akár a könyv és sajtó presztízsvédelméről, netalán utóvédharcáról szól, hanem az évezredes hagyományú, több funkcióváltásokon átesett, de, megújulásra képes és kész, közpénzen működő és nem tőke- vagy profitérdekeltségű kulturális intézmény pótolhatatlan társadalmi („antropológiai”) szerepéről. Amely mellett természetesen megfér az üzleti alapú, versenyszerű információ- és adatszolgáltatás szférája is, de nem szabadna, hogy az utóbbi átvegye a vezető, sőt manipuláló szerepet a társadalomban, a kultúrában.
A mediális és digitális kultúraváltás, a hagyományos olvasás csökkenésének globális folyamatával, ellentmondásos kétarcúságával, humán kockázataival széles körű nemzetközi diskurzus, tudományos vitairodalom foglalkozik. (E sorok írója is több írást szentelt e kérdéskörnek, de most és itt nem ez a témánk.) Az viszont egyértelműen kiviláglik Tóth Máté empirikus kutatásaiból is, hogy ezen az összetett folyamaton belül a könyvtár- és az internethasználat, ez a két kulturális, tanulási, tájékozódási, szórakozási forma nem riválisok. Nem konzervativizmus és modernizmus párharca folyik, ellenkezőleg, egyre erősebben összetartoznak (123.), sőt egymásra hatóan növekszik aktív, közösségszervező szerepük is.
Nem tartozik Tóth Máté könyvének illetékességi körébe, témájába, de kénytelen vagyok mindehhez hozzáfűzni: azok a tendenciák, amelyek az elmúlt másfél-két évtizedben a hazai köz- és felsőoktatásban, a médiatér monopolisztikus szűkítésében, a hatalmi sajtóirányítás uniformizáló, fake news-terjesztő és lebutító gyakorlatában tapasztalhatók, amelyek az internet egyre nagyobb részének kampányszerű kisajátításában és politikai propagandafórummá alakításában érzékelhetőek, riasztóan hatnak a print és digitális olvasáskultúrára. Ez persze már a kormányzati művelődéspolitika felelőssége s nem a könyves szakmáé, és joggal kapnak éles bírálatot „a szabadság kis köreiben”, a privát beszélgetésekben és a még megmaradt független fórumokon. A tankötelezettség felső határának 18-ról 16 évre történt leszállítása, a „tudás alapú társadalom” helyett a „bedolgozói és szakmunkás”-modell erőltetése a progresszív művelődés, a társadalmi mobilitás és innováció, tehát a nemzeti jövő ellen irányul. Az egyetemi autonómiák fölszámolása, a hallgatói létszám csökkentése, a „nemzeti ideológiájú” dezinformáció és a kirekesztő, bűnbakképző demagógia intézményes terjesztése pedig éppen a felelős patriotizmus, a sokszínű nemzeti és egyetemes műveltség rombolója. Ezáltal fokozza a társadalmi szétszakadást, a „posztmodern” röghöz kötést, széles tömegek alattvalói életvitelbe kényszerítését. A minőségi sajtó korlátozása (legújabban pl. a tömegközlekedési újságosstandok számának csökkentése és a postai lapárusítás szűkítése) is ezt a célt szolgálja, nem beszélve az uniformizált „ingyenes” bulvárosodó, sőt brutalizálódó print és digitális sajtó agresszív terjeszkedéséről. A nem feltétlenül kormánypárti vezetésű önkormányzatok pénzügyi megnyomorítása, zsarolása károsan hat a közkönyvtári hálózatra is. Ezzel egyidejűleg folyik a kulturális kánonok centralizált áthangolása, átpolitizálása, a történelemhamisítások és „emlékezetpolitikák” eszkalációja, legújabban a „türk rokonság” és a „szittya-mitológia” állami propaganda szintjére emelése. Ugyanannak a tendenciának a két oldala az „udvari-reprezentatív-kincstári-VIP” elitkultúra intézményesítése és a kommersz, álnépies, harsány populáris szórakoztatás térnyerése. Vagyis a demokratikus sokszínűség és a kulturális szabadság korlátozása.
A nemzeti populizmus és a tőkelogikájú neoliberális hatalmi arrogancia szövetsége (ahogy erről legutóbb Scheiring Gábor írt az Új Egyenlőség online hasábjain) a hazai olvasás-, könyv-, könyvtári és digitális kultúra számára is kihívást jelent. Ezért is érdemes figyelmesen és okosan olvasni Tóth Máté higgadt, „politikamentes”, empirikus alapú szakkönyvét. Kis példányszámban jelent meg, nem került széles körű forgalomba; érdemes lenne a MEK, a Magyar Elektronikus Könyvtár révén valóban hozzáférhetővé tenni: de te fabula narratur.
