Vonalak
Elhullott madarak
és csírázó magvak csöndje.
Még könnyű és üres
az ég,
hajnalodik,
jelentés nélkül –
kihajt a fű
a térkövek közül.
A sejtek osztódnak benned
tovább.
A tengerre gondolsz.
Vársz.
Lassan, sajogva
örvénylenek a vonalak
tenyeredben.
Lakoma
Határvidék. Nyáj, pásztor nélkül.
Sovány akácfák várják
egy ciklus végét
az infravörös fényben.
Körbeülik némán
sokszemű, lelkes állatok:
terített asztal
a táj,
súlyos, ehetetlen
gyümölcsökkel megrakva.
Egyre sűrűbb fölötte
a csönd –
Másik csönd
Ez már egy másik csönd.
A roskadó
szürkületben a fák
ágai a semmit tapogatják,
csak az emlékezet
ismétli gépiesen a nyarat,
a neved,
tested melegét –
csak az éj száll majd le,
nem az üresség.
Csak az éj. Szelíden,
súlytalanul.
