Befektetők minden országban vannak. Belföldiek, külföldiek vegyesen. Még a közismerten baksist kérő, elváró kultúrákban is. Miért lennénk kivételek, mi magyarok? Legföljebb abban különbözünk, hogy mi először adunk, hogy nálunk fektessenek be, aztán később kérünk vagy elveszünk. Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági tárcavezető azt találta mondani a nemrégiben közölt CNN-interjúban, nem igaz, hogy Magyarországon rendszerszintű, magyarán a kormánytól induló korrupció tombolna, hiszen rengeteg a külföldi befektető, akik messze elkerülnék az országot, ha ez igaz lenne.
Tudvalevő, hogy a pénz mindig megtalálja az útját, a befektetők a kockázatokat is mérlegelve hozzák meg a döntéseket. Magyarországon az alacsony, elvben 9 százalékos, de valójában kevesebb mint 5 százalékos társasági adó, a hatalmas, az akár egy-két éves munkabért fedező támogatások, az infrastruktúra állami előkészítése sok befektetővel feledteti, de legalábbis elnyomja azokat az érzéseket, amiket az irányított közbeszerzések, az egyes szektorok szereplőire kifejtett nyomás, az erőszakos felvásárlási kísérletek kelthetnek. Azt hiszik, hogy az idehozott milliárdjaik mentesítik őket az alól, hogy hasonlóban legyen részük.
Pedig tévednek. A NER-milliárdosok előbb az állami emlőket szívják laposra, majd körbenéznek, hogy merre terjeszkedhetnek. Állami jóváhagyással pécéznek ki iparágakat, területeket, ahol a kormány nem titkoltan magyar (értsd saját) dominanciára törekszik. A nyomásgyakorlás mondhatni mindennapos. Az üzlethálózatok tulajdonosai, a repülőtér-üzemeltetők, a cementipar külföldi képviselői, a bankok bőven tudnának mit mesélni, hogyan is zajlik a többségi magyar tulajdoni arány kiépítése. Úgy tetszik, ide könnyű jönni, megmaradni és tisztességesen üzletelni ezek szerint már nehezebb. Erről bővebben tudnának mesélni a német cégek, amelyek az Európai Parlamentig mentek panaszaikkal. Kár, hogy a Szijjártót kérdező Richard Questnek nem jutott eszébe a „kisajátításszerű beavatkozásokra” panaszkodó cégvezetőket is idézni.