Amikor 1987 őszén elkezdtem az ELTE bölcsészkarán a magyar szakos tanulmányaimat, Pándi (eredetileg: Kardos) Pál (1926-1987) már nem élt. Nincs róla személyes emlékem, ahogy a műveivel sem találkoztam egyetemi éveim során. Ebben biztosan szerepet játszott, hogy személyiségének híre viszont igencsak virulens volt: nevét – Király Istvánéval együtt – az épp letűnőben lévő Kádár-kor meghatározó, dogmatikus kultúrpolitikusaként, Aczél György jobbkezeként emlegették.
Így nem is csalódtam, amikor nemrég kezembe került az elmúlt évek legjobb magyar könyvsorozata, a Magvető által (újra)indított Tények és tanúk Pándi-kötete (Pándi Pál: Teherpróba – Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai, 2022); a könyv nagyobbik részét kitevő írások, dokumentumok, Aczélnak címzett feljegyzések egy ma már alig érthető dilemmákkal küzdő, egy elképzelt szocializmus eszméjéhez e dilemmák ellenére végletekig ragaszkodó irodalomtudós portréját rajzolják fel. A lágerből hazatérő tehetséges ifjú, aki édesapja, az ugyancsak irodalomtudós Kardos László révén már középiskolás korában otthonosan mozog irodalmi körökben – debreceni otthonukat nyugatos írók/költők is látogatják –, Eötvös-kollégista lesz és szerepet vállal a kollégium szétverésében. Az ELTE bölcsészkarán tanít, 1955-től a Szabad Nép munkatársa. Az ’56 őszén írott, forradalmat üdvözlő vezércikkei miatt retorziókra számít, számos ismerőse/barátja börtönbe kerül (Gimes Miklóst ki is végzik), ám Pándit végül nem éri bántódás – ekkortájt ismerkedik meg Aczéllal –, s alig egy évvel később már ellenforradalomnak nevezi a nemzeti felkelést. Emellett haláláig kitart, az általa szerkesztett Új Írás és Kritika folyóiratok, illetve a Népszabadság munkatársaként is.
A kötet egyik szerkesztője, Pándi fia, Kardos András írja a könyv „Helyzet van” című bevezetőjében: „a szabadságban és a szabadságot eltipró rendszerben nem lehet egyszerre hinni (…) csakis a morális skizofrénia állandósága mellett.” Ez a morális skizofrénia, görcsös elkötelezettség szinte minden írásán, sőt, még a kötetet záró, Bölcs Istvánnak adott 1986-os interjún is átüt. Ráadásul Pándi egy olyan lejárt szavatosságú nyelvet használ, amely ma már megfekszi az olvasója gyomrát. Még Aczél is kötetlenebbül fogalmaz a könyben először közölt, Pándi tanítványai által készített 1988-as interjúban. Az is meglepő, hogy az egykori kultúrpápa milyen pontosan látta barátja dilemmáit, a „sérült zsidókomplexusokkal birkózó embert”, akinél boldogtalanabbat Aczél nem ismert.
Pándi személyiségéhez, a morális skizofréniához ugyanis a kötet első harmadát kitevő, ugyancsak itt először közölt Lágernapló adja meg a kulcsot. Bár kevésbé megformáltak, de a könyv többi írásához képest szinte üdítőek, ma is kifejezetten érdekesek ezek az 1944. február-októbere közötti feljegyzések – ha lehet ilyet mondani egy holokauszt-szövegről. Ha másért nem is, azért érdemes kézbe venni e könyvet, hogy megismerjük a debreceni gettóból a Bécs melletti Strasshofba deportált 18 éves fiú történetét.