Az elmúlt másfél évtizedben Amerika már kétszer csúszott pénzügyi válságba. Az ingatlanpiacról kiindult 2008/2009-es krízisből a második világháború utáni időszak legmélyebb globális pénzügyi és gazdasági válsága kerekedett ki. A súlyos zavaroknak az évek óta duzzadó ingatlanlufi és a hitelpiacok „vadnyugati” szabályozatlansága ágyazott meg George W. Bush elnök alatt, aki számára a dereguláció volt a kormányzás vezérelve. Az ingatlanpiacon alig számított az adósok hitelképessége, aki akart, kölcsönhöz juthatott. Mindez a bankok, vállalkozások és háztartások tömeges csődjéhez vezetett a 2008/2009-es recesszióban.
Idén tavasszal pedig több közepes nagyságú amerikai bank került csődbe vagy sodródott annak szélére. Lehetett volna ebből nagyobb baj is, ám ezúttal a pénzügyi hatóságok villámgyorsan felhúzták a tűzfalakat. A pénzkivonási pánik csillapítására a betétbiztosítást azokra is kiterjesztették, akik erre nem voltak jogosultak. A szövetségi jegybank (Fed) diszkontalapot állított fel az összes veszélyeztetett kis és közepes bank likviditási támogatására. Ezek hatására mérséklődött ezen bankrészvények eladási hulláma.
A legújabb válsághoz a Fed évek óta kitartóan követett és száguldó inflációt kiváltó, ultralaza monetáris politikája készítette elő a talajt, miközben a szervezet törvényben rögzített kötelessége az árstabilitás megőrzése. A Covid-járvány 2020 tavaszi kitörése óta a Kongresszus 6 billió dollárra rúgó gazdasági mentőcsomagot hagyott jóvá, ami nyolcszorosa (!) a járvány miatt kiesett GDP-nek. A nyakló nélküli fiskális költekezésből fakadó inflációs veszélyre való figyelmeztetés helyett – a „mennyiségi enyhítés” titokzatos égisze alatt, vagyis bankóprés révén – a Fed fenntartás nélkül finanszírozta a durván túlméretezett kormányzati csomagokat, részben politikai nyomásra. A masszív likviditásteremtés mesterségesen alacsonyan tartotta a kamatlábakat. Ennyit a Fed politikai függetlenségéről, különösen a jelenlegi elnök, Jerome Powell elnöksége alatt.
A Fed a másik „eredendő hibát” a 2021-ben begyorsult infláció alapos benézésével követte el, amelyet – a pandémia miatt a globális termelési láncokban bekövetkezett áruhiányok okán – csupán „átmeneti inflációnak” minősített, amit a piac majd magától megold. A Fed csak 2021 végén – amikor az árak már 7 százalékkal vágtattak (2022-ben pedig 8 százalékkal) – eszmélt rá a végzetesen téves előrejelzésre, de akkor már késő volt.
Az elhibázottan későn megindított inflációellenes kereszteshadjárat jegyében a Fed az elmúlt alig több mint egyéves időszakban az amerikai bankokat valóságos kamat-sokkterápiának vetette alá: a nulla-közeli szintről – tíz emeléssel – mára 5,25 százalékra tornázta fel az irányadó kamatot. Főleg azok a kis és közepes kategóriájú bankok szenvedtek a brutális kamat-megrázkódtatástól, amelyek eszközállományában magas volt a hosszú lejáratú, biztonságos kincstárpapírok és jelzálog fedezetű kötvények aránya. Ha ugyanis a kamat emelkedik, a kötvények piaci ára csökken. Kisebbfajta csoda, hogy eddig nem került még több pénzintézmény egzisztenciális válságba. A hanyatló kötvényárak mély lyukat ütöttek a leggyöngébb láncszemeknek tartott bankok pénzügyi mérlegén, a részvények bezuhantak, a betétesek fejvesztetten menekültek. Időben jobban szétterített alapkamat-emeléssel valószínűleg elkerülhető lett volna a bankzavar.
A 2008/2009-es válság az amerikai pénzügyi rendszer kiemelkedő súlya és a dollár vezető kulcsvaluta szerepe miatt fertőzészerűen átterjedt a világ többi részére, különösen az USA-val ezer szálon összefonódott Európára. Bár az európai bankrészvények (közte az OTP) most is átmeneti nyomás alá kerültek, az európai válságnak eddig mindössze egy nagy áldozata lett: a svájci Credit Suisse. De ez is csak kis részben „amerikai hatás”, mivel az óriáscég már jó ideje betegeskedett a túlzott kockázatvállalási hajlam, jogi botrányok és az utóbbi évek veszteségei miatt, az amerikai válság az utolsó szög volt a koporsójában. (A svájci hatóságok erős politikai nyomására a UBS hazai megabank végül kivásárolta nagy riválisát.)
Miért volt mérsékelt az amerikai bankválság európai hatása? Főképp azért, mert a bankszabályozás és -felügyelet terén Európa többet tanult a 2008/2009-es krízisből, mint az Egyesült Államok. Az európai szabályozás sokat szigorodott, s nagy lendületet kapott a bankunió két tartópillérének kiépítése: az egységes bankfelügyeleté, valamint a bankhelyreállítási és szanálási mechanizmusé. Nőttek a tőke- és likviditási követelmények. Az európai bankok jóval likvidebbek lettek, vagyis több készpénzt és rövid lejáratú kötvényt tartanak a portfóliójukban rendkívüli helyzet esetére.
Ezzel szemben Amerikában a bankszabályozás ki van téve az uralkodó ideológiai széljárásnak. Washington válasza a tizenöt évvel ezelőtti válságra a 2010-es Dodd–Frank-reformtörvény volt, amely minden korábbinál szigorúbb bankfelügyeletről rendelkezett, és az ügyfélérdekeket szem előtt tartó bankári magatartást kanonizálta. Elrendelték az 50 milliárd dollárt meghaladó vagyonú, rendszerszintű kockázatot jelentő bankok kötelező éves piaci nyomáspróbáját a sebezhető pontok, a kockázatkezelés hiányosságainak kitapogatására, és annak modellezésére, hogy rendkívüli válsághelyzetben – például betétkivonási pánik esetén – képes-e a túlélésre az adott intézmény.
A Donald Trump elnöksége idején felturbózott deregulációs ideológia azonban jelentősen felpuhította a banki szabályozást, s 2018-ban módosították a Dodd–Frank-törvényt. Az olyan közepes méretű intézmények, mint a most egzisztenciális válságba került bankok, mentesültek a Fed szigorúbb, rendszeres ellenőrzése alól. A Fed 2018 után az emelt szintű éves stresszteszteket csak a rendszerkockázatot képező – „too big to fail” – megabankokon (JPMorgan, Bank of America, Citigroup stb.) hajtotta végre. Miközben Európában szigorodott, Amerikában felhígult a bankszabályozás és -felügyelet, aminek napnál világosabbak a negatív kockázatkezelési következményei. Amerikából követve az eseményeket úgy látom, hogy az elmúlt két hónap olykor viharos fejleményei azt sugallják: ezúttal nem a 2008/2009-eshez hasonló, rendszerszintű bankválságról van szó. Arra azonban nem fogadnék nagy tétben, hogy a válság veszélyének végleg búcsút lehet inteni és nem következhetnek be újabb meglepetések az amerikai, s nyomában a nemzetközi bankszektorban. Miért?
A közel ötezer tagot számláló amerikai bankszektorban a vaskos kamatsokknak köszönhetően továbbra is többszáz milliárd dollárra rúgó számlaveszteség rejtőzik, amelynek egy részéből könnyen tényleges, realizált veszteség válhat. Legalább kétszáz kis vagy közepes bank van az eddig bedőlt bankokhoz közeli pénzügyi pozícióban, amelyek ugyanannyira kitettek a Fed-kamatsokknak és a lehetséges betétkivonási pániknak. (A múlt héten például egyszerre négy középbank részvényei is komolyan bezuhantak.)
Ráadásul a kamatütés erősödhet a Fed újabb inflációletörő kamatemelései miatt. Az aggódó betétesek megtartása érdekében a gyönge bankláncszemek saját kamatemelésekre kényszerülhetnek, ami tovább ronthatja pénzügyi mérlegüket. Mint minden pénzügyi válságban, most is komoly fúziós hullám jelezhető előre: tovább erősödnek a szuperbankok (a kis kliensek hozzájuk viszik a pénzüket biztonságba), s végül magukba olvasztják a legéletképesebbeket. Más kérdés, hogy közben még tovább gyöngül a verseny a bankpiacon.
Újfent „halaszthatatlan” bankreformok követelésétől hangos Washington. De ehhez új törvények kellenek, amelyek mindennél nehezebb feladatot jelentenek a végletesen megosztott politikai rendszerben, különösen a közelgő elnökválasztás előtt.
Történjék bármi a Potomac partján az elkövetkező hónapokban, egy dolog biztosra vehető: a bankrendszer részleges zavarai – kiváltképp a hitelnyújtás máris érezhető szűkülésén és drágulásán keresztül – tovább növelik az amerikai és netán a globális recesszió valószínűségét. Amelynek hatásai alól Európa és Magyarország aligha vonhatja ki magát.