A szkítákról (népies nevükön: a szittyákról) többet nem tudunk, mint amennyit tudunk, de azért amit tudunk, az sem kevés. A tudomány ténynek tekinti például, hogy a fő szállásterületeik a mai Ukrajna területén voltak – azaz amennyiben a magyarokban van szkíta vér, akkor nagy valószínűséggel az ukránok vérrokonai vagyunk (meg a románoké, tekintettel arra, hogy a dákok, akiktől a románság eredezteti magát, az Erdélyben élő szkíták voltak). Ami már csak azért sem elhanyagolható, mert szkíta körökben megkerülhetetlen társadalomszervezési eszköz volt a vérszövetség; azt tartották róla, hogy örökre szól, és nem igazán felbontható.
Mindez leginkább arra példa, hogy a kelet-európai történelem – akárcsak mondjuk a Biblia – komplex, szövevényes történet, amelyből nem veszélytelen dolog aktuálpolitikai megfontolásból mazsolázgatni: ha nem vigyázunk, olyasmi is a tányérra kerül, amit nem biztos, hogy jólesik majd lenyelni.
Annak, hogy az új főkatona a szkíta (saját szóhasználatában: szittya) gondolkodásmódot szeretné meghonosítani 2023-ban a Magyar Honvédségnél, vannak a fentieken túl praktikusabb konzekvenciái is. Közülük az első, hogy a magát polgári-konzervatívnak gondoló uralkodó elit hovatovább gyakrabban cserél vezérkari főnököt, mint alsóneműt, ami egy effektív háborúval, illetve egy papírra is írt meg ki is mondott orosz fenyegetéssel a szomszédunkban nem tekinthető a stratégiai nyugalom tankönyvi példájának (lásd még: kapkod, mint Orbán a ménkűhöz). A második, hogy a NER tizennegyedik évére általános meggyőződéssé vált: ahhoz, hogy egy állami pozíciót elnyerj, az alkalmasságnál sokkal fontosabb, hogy pontosan ugyanazon az oldalon üsd fel a bullshitszótárt, ahol épp a miniszterelnök is tart az olvasásban (L. Simon László és Demeter Szilárd ennek a játéknak a fekete öves mestere, de láthatóan Böröndi Gábor is ott van a szeren).
És végül a harmadik, mind közül talán a legijesztőbb: mint fentebb utaltunk rá, 2023 van, amit nem árt talán az illiberális szóképgenerátor pörgetése közben is szem előtt tartani. Aki ma szittya haditrükkökre vágyik, az talán nem vette észre, hogy ha felkészült reguláris erők összecsapásáról van szó (tekintsük most ilyennek a magyar haderőt is), pillanatnyilag a NATO-know-hownál nincs jobb; az ukrán ellenállás is pont annyira hatékony, amennyire a NATO-kompatibilitást sikerült elsajátítania. Meg talán azt sem, hogy elszaladt jó ezer év a legutóbbi sikeres kalandozásunk óta. A sokmozgásos, hátrafelé nyilazós, cselvetős nomád harcmodor a vándornépek lakta eurázsiai sztyeppére volt optimalizálva, a megváltozott körülmények között legfeljebb a partizánharcban lehet szerepe. Utóbbit sem szabad persze lebecsülni, annak előrebocsátásával, hogy az előfeltétele Magyarország területének megszállása lenne (más opció híján az orosz hadsereg által). Természetesen az is érvényes stratégia, ha a honvédelmünk erre a kimenetelre készül. Csak nem ártana a szavazóbázist is tájékoztatni róla, mielőtt túlságosan belelovalja magát a szittya életérzésbe.