A társadalomtudományok középiskolai éveim óta érdekeltek, az egyetemi jegyzetek pedig az 1970-es években tele voltak Marx és Engels idézetekkel. Marxnak a politikusi frázisok mögött a rút anyagi érdekeket folyamatosan leleplező lényeglátása vonzó volt számomra, de a jövő társadalmára vonatkozó szeresd meg munkádat és ne akarj többet fogyasztani szükségleteidnél jellegű elvárások elbizonytalanítottak: elképzelhető, hogy a materialista elemzés idealista jövőképbe torkollik? A válasz ígéretét szerencsére még egyetemi éveim során megtaláltam (1974-1979 között), ráadásul egy „kortárs” Marx-Engels könyvben, „A német ideológia” ugyanis németül is csak 1932-ben jelent meg először, a teljes szövegű magyar kiadásra pedig egészen 1976-ig kellett várni. Mivel ellenőrizni akartam, nem mond-e ellent az általam megtalálni vélt megoldás a szerzők más írásainak, nekifogtam az olvasásnak, rengeteget jegyzetelve is. Megállapításaimat 1987-ben gépelték le (még egy Rosytext nevű őskori rendszerrel a Word helyett). A tanulmányt elküldtem az ELTE-nek filozófiai disszertációként (elbírálását elutasították, mert közgazdász vagyok), a Kossuth Könyvkiadónak (javasolták, dolgozzak még rajta) és bejutottam a Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó igazgatóhelyetteséhez is (ő megmondta, a téma eladhatatlan). A rendszerváltással pedig a marxi elmélet jövőképének vizsgálata lényegében okafogyottá vált.
2005 körül kaptunk meghívást feleségem kollégájának nagy létszámú, puccos ötvenedik születésnapi vacsorájára. A költségeken gondolkodva hazafelé megkérdeztem tőle: mit szólna, ha én saját közelgő félszázados évfordulóm alkalmából buli helyett inkább a könyvemet adnám ki körülbelül ugyanennyiért? Rábólintott, így munkához láttam. Az hamar kiderült, hogy a pdf-fájlok Wordbe történő átkonvertálása több javítási munkát igényel, mint az újragépelés, így az utóbbit választottam. Eltartott egy évig. Megterveztem a borítót, kerestem nyomdát, kifizettem a borsos árat, majd ünnepélyesen leadtam a kötelespéldányt az Országos Széchényi Könyvtárban. Én így kerültem be a Budavári Palotába, 2007-ben. Sikerült találnom forgalmazót is, az Alexandra óriáshálózata azonban kicsinek bizonyult a feladathoz, 4 és fél év alatt alig 26 példány került fel „fogyáslistámra”. (Mikor az első ilyen e-mailt megláttam, azt hittem, fogyókúra-reklám, majdnem kitöröltem.) 2012 közepén visszaküldték a megmaradt könyveket, majd 2017-ben végleg lehúzták a rolót.
Mikor megtudtam, hogy Marx és Engels műveinek teljes gyűjteménye ingyen elérhető a világhálón angolul, nekiláttam a fordításnak. Erre is kellett egy év. Közben kiderült, hogy az angol szöveggyűjtemény nem teljes, de megkerestem kezelőjét, Andy Blundent Ausztráliában, aki kérésemre nagyon kedvesen több hiányzó Marx-cikket is feltöltött az internetre. Örök hála érte. (Amikor megköszönte, hogy elküldtem neki tanulmányomat, megjegyezte, hogy a szövegen „erős magyar akcentus” érződik.)¹
2010-ben az angol könyvet is kinyomtattam (kisebb példányszámban, olcsóbban, de már profi tervezésű borítóval). Újabb ünnepélyes „alapkőnyv-letétel” következett a Széchényi Könyvtárban. Ezután hosszas internetes kutatással készítettem egy-egy listát magyar és külföldi egyetemi professzorokról, akik részéről érdeklődés tűnt feltételezhetőnek a téma iránti és mindegyiknek postáztam a tanulmányt, egyéni kísérőlevéllel. Emlékeim szerint kb. 70-70 csomag lett. (Szintén saját költségen, csak a külföldi adag 100.000 forint volt.) Végül elküldtem a tanulmányt a Jénai Egyetemnek is, kifejezve elismerésemet 1841-ben tanúsított rugalmasságukért, amellyel egy berlini végzős joghallgató postán kézhez vett disszertációjára alig 10 nap alatt filozófiai doktori címet küldtek neki válaszul.² (Mai német források szerint Poroszországban abban az időben kinyomtatott tanulmány, vizsga és védés volt az elvárás doktori cselekmények esetében /mindez latin nyelven/, de egy egyetemistának nyilván az a dolga, hogy próbálkozzon. Van, hogy sikerül.³) Jénából nekem is válaszoltak, kedvesen megküldve doktori műveleteik mai – már Bologna-konform – eljárásrendjének linkjét. Ebben maradtunk.
***
A személyes kapcsolat után foglaljuk össze a lényeget. Egy tehetséges joghallgató érdeklődni kezd az egyetemén akkoriban trendinek számító filozófiai problémák iránt. Hamarosan rájön, hogy a filozófiai kérdések mögött valójában a valóságos emberi közösség problémái állnak, ezért a továbbiakban közvetlenül ezekre összpontosítja figyelmét.
Felfedezi, hogy az emberek közötti legfontosabb viszonyok nem alakíthatók át akaratlagosan, hanem azokat végső soron az emberi élet folyamatos újratermelésének feltételei határozzák meg. A termelés ugyanis kettős folyamat, egyrészt természeti, másrészt társadalmi, így tartósan csak akkor folyhat zavartalanul, ha két oldala nem áll ellentmondásban egymással. Mivel azonban a termelés anyagi dimenziója állandóan (és egyre gyorsabban) fejlődik, az emberek közötti viszonyokat is rendszeresen hozzájuk kell igazítani.
A fiatal gondolkodó megállapítja, hogy a tizenkilencedik század első felének példátlan gyorsaságú gazdasági fejlődése világipart és világpiacot hozott létre. A társadalmi viszonyokat ezért ezekhez az egyetemes termelőerőkhöz és egyetemes érintkezéshez kell hozzáigazítani. Véleménye szerint ez gyakorlatilag egyetlen módon érhető el, mindenoldalúan fejlett emberek létrehozásával mindenoldalú tevékenység révén.
De vajon lehetséges ez? Nos, Marxnak nincs rá szüksége, hogy a kérdésre maga keressen választ, készen találja meg azt a kortárs szakirodalomban. Egy skót orvos, Andrew Ure (aki a kémia, a geológia és a természetfilozófia iránt is érdeklődik, vegyészeti igazságügyi szakértőként pedig éveken át ellenőrzi gyárak működését szerte Angliában), 1835-ben megjelent munkájában kifejti: annak érdekében, hogy a termelési költségeket csökkentsék, az angol gyárosok mindent megtesznek azért, hogy gépekkel helyettesítsék az élő munkaerőt, vagy legalábbis leegyszerűsítsék az azzal szemben támasztandó követelményeket. Ezáltal a munkaerő hosszabb képzés nélkül mindig oda csoportosítható át, ahol éppen a legnagyobb szükség van rá, a nehezen kezelhető munkás simulékonyra, a magasan képzett olcsóbbra cserélhető, a férfiakat nők, a felnőtteket fiatalkorúak válthatják fel. Miközben a skót szerző a brit gyárosok okosságát dicséri, Marx a tendenciában felismeri a jövő kulcsát: a nagyipar egyszerre igényli és teszi lehetővé a tevékenységek állandó cseréjét, amivel mindenoldalúan fejlett embereket hoz létre.⁴
Marx nem vesztegeti az időt: előbb szerteágazóan elemzi az emberi élet elidegenedésének legkülönbözőbb megjelenési formáit („Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből”), 1845 tavaszán röviden összefoglalja azokat a követelményeket, amelyeknek egy új világnézetnek meg kell felelnie („Tézisek Feuerbachról”), 1846 nyarára pedig – első Engelsszel közösen írt munkájában – már kész jövőelméletet alkot meg („A német ideológia”), amely a későbbiekben sem két évtizedes közgazdasági kutatásai, sem a munkásmozgalommal kialakuló kapcsolatai következtében nem változik meg.
Marxban ma leginkább egy titokzatos tanácsadót látunk, aki a XIX. század sok menetet megért híres bokszmeccsét, Tőkés Tomi (címvédő) és Melós Miki (kihívó) összecsapás-sorozatát igyekezett az utóbbi javára befolyásolni, főleg egy 20 év kutatásaival kifejlesztett csodaszer, az Értéktöbblet Cseppek® adagolásával, esetenként pedig klubjának (Internacionálé) a vezetésében is szerepet vállalt. A bugyelláris mellett azonban Marxot legalább annyira érdekli az emberi tevékenység is: „…Mert mi más az élet, mint tevékenység…⁵” mondja 1844-ben. A tevékenység az, amivel az ember kifejezheti és megvalósíthatja önmagát, a mindennapi gyakorlatban azonban „az élettevékenység, a termelő élet maga csak eszközként jelenik meg egy szükséglet, a fizikai egzisztencia fenntartása szükségletének kielégítésére.”⁶ „A munkabérben a munka is nem öncélként, hanem a bér szolgájaként jelenik meg.”⁷ Az az értelmezés, mely szerint a munka „az öntevékenységnek most egyedül lehetséges, de mint látjuk, negatív formája”⁸, elengedhetetlen annak a megértéséhez, hogyan mondhatja Marx és Engels azt, hogy „a kommunista forradalom (…) a munkát kiküszöböli”⁹. „A német ideológia” a megoldás mikéntjét is világosan megmutatja, kijelentve, hogy az új társadalom teljességgel összeegyeztethetetlen a munkamegosztás bármiféle állandósult rendszerével. „Amint ugyanis a munkát elkezdik megosztani, mindenki egy meghatározott kizárólagos tevékenységi kört kap, amelyet ráerőszakolnak, amelyből nem tud kikerülni; vadász, halász vagy pásztor vagy kritikai kritikus, és annak kell maradnia, ha nem akarja az élet fenntartásához szükséges eszközöket elveszíteni – a kommunista társadalomban viszont, ahol mindenkinek nem csak egy kizárólagos tevékenységi köre van, hanem bármely tetszőleges tevékenységi ágban kiképezheti magát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja – anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék.”¹⁰ Az új társadalom lényege tehát igen röviden összefoglalható: a kommunizmus nem más, mint (állandósult) munkamegosztás nélküli társadalom. A közösség azáltal biztosítja a képességek mindenoldalú kifejlesztésének lehetőségét, hogy módot ad a tevékenységek totalitásának tényleges gyakorlására, beleértve a szükséges felkészültség megszerzését is. Mondhatnánk azt is, hogy „sokoldalú gyakorlat teszi a sokoldalú mestert”.
Marx életművéből manapság legtöbben valószínűleg a magántulajdon és a társadalmi osztályok eltörlésének követelését emelnék ki, de számára ezek csak a munkamegosztás más dimenzióit jelentik: „Egyébként munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések – az egyikben ugyanazt jelentik ki a tevékenységre vonatkoztatva, amit a másikban a tevékenység termékére vonatkozólag jelentenek ki.”¹¹ „...A munka megosztásának keretében a személyi viszonyok szükségszerűen és óhatatlanul osztályviszonyokká képződnek tovább és rögződnek meg…”¹²
„A tőke” első mondata megállapítja: „Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben tőkés termelési mód uralkodik, mint „óriási árugyűjtemény”, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája jelenik meg.”¹³ De vajon milyen érték válthatja majd föl a kommunizmusban a kapitalizmus „óriási árugyűjteményét”? Marx erre a kérdésre is „öncélú” választ ad: „Valójában azonban, ha a korlátolt polgári formát lehántjuk, mi egyéb a gazdagság, mint az egyén szükségleteinek, képességeinek, élvezeteinek, termelőerőinek stb. az egyetemes cserében létrehozott egyetemessége? mint a természeti erők – mind az úgynevezett természetnek, mind az ember saját természetének az erői – feletti emberi uralom teljes kifejlődése? mint az ember teremtő hajlamainak abszolút kimunkálása – amelynek nincs más előfeltétele, mint a megelőző történelmi fejlődés –, amely a fejlődésnek ezt a totalitását, azaz minden emberi erőnek mint olyannak előre adott mércével fel nem mérhető fejlődését öncéllá teszi? mint amikor az ember nem egy meghatározottságban termeli magát újra, hanem a totalitását termeli? nem arra törekszik, hogy olyan valami maradjon, ami lett, hanem a levés abszolút mozgásában van?”¹⁴
A munkamegosztás megszüntetése tehát az, ami biztosítja, hogy az egyének az egyetemessé vált termelőerők követelményeinek megfelelően egyetemesen kimunkálhassák képességeiket és teremtő hajlamaikat, végre öncéllá tehessék mind saját tevékenységüket, mind „minden emberi erőnek mint olyannak előre adott mércével fel nem mérhető fejlődését”. A XXI. század embere számára a munkamegosztás megszüntetésének követelése persze olyan képtelenség, amiről véleményt mondani nehezen lenne összeegyeztethető a Marx tudományos nagysága iránt még ádáz kritikusai által is jellemzően tanúsított tisztelettel. Így szinte megörülünk neki, amikor Marx és Engels „A német ideológiát” követő írásaiban a munkamegosztás megszüntetése kifejezés rendre valamilyen jelzőt kap¹⁵, (például el kell tűnnie a munka régi megosztásának), ami azt sugallja, hogy a kifejezés talán nem is szó szerint értendő, hanem csak átvitt értelemben, az elavult társadalmi viszonyok felszámolásának átfogalmazásaként. Az öröm azonban korai: amikor nem áll fenn annak a kockázata, hogy a munkamegosztás megszüntetésének megértése nehézséget okozhasson az átlagos olvasó számára, mert Marx a szöveget eleve nem publikálásra szánja, hanem „szakembereket” szólít meg zárt körben (például a német munkásmozgalom öt vezetőjét 1875-ben)¹⁶, akkor a munkamegosztás megszűnésének jóslata ugyanúgy jelzők nélkül jelenik meg, mint a kiadatlanul maradt „A német ideológiában” harminc évvel korábban: „A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak…”¹⁷
Az viszont mindenképpen kiábrándító, hogy az öncélúvá magasztosuló egyéni és közösségi tevékenységre, „az ember teremtő hajlamainak abszolút kimunkálására” való felkészülés Marx szerint meglehetősen hétköznapi úton kezdődhet meg a gyakorlatban, lényegében a szakmunkásképző iskolák elterjedésével: „Ennek a forradalmasodási folyamatnak a nagyipar alapzatán természetadta módon kifejlődött egyik mozzanatát a politechnikai és agronómiai iskolák alkotják, egy másikat az écoles d’enseignement professionel [szakoktatási iskolák], amelyekben a munkások gyermekei némi oktatást kapnak a technológiában és a különböző termelési szerszámok gyakorlati kezelésében. Ha a gyári törvényhozás a tőkéstől kicsikart első szűkös engedményként csak elemi oktatást kapcsol össze gyárszerű munkával, nem fér kétség hozzá, hogy a politikai hatalomnak a munkásosztály által való elkerülhetetlen meghódítása meg fogja hódítani a helyet az elméleti és gyakorlati technológiai oktatásnak is a munkásiskolákban. Éppoly kevéssé fér kétség ahhoz, hogy a termelés tőkés formája és a munkások ennek megfelelő gazdasági viszonyai a legszögesebb ellentmondásban állnak a forradalmasodás ilyen erjesztőivel és ezek céljával, a munka régi megosztásának megszüntetésével. Egy történelmi termelési forma ellentmondásainak fejlődése azonban az egyetlen történelmi útja e termelési forma feloldódásának és újjáalakulásának.”¹⁸
Fejezzük inkább be a megemlékezést pozitívan, egy 1845-46-os festői hasonlattal, amelyben Marx és Engels talán a legszebben ragadja meg a munkamegosztás kommunizmusbeli eltörlésének lényegét: „Hogy a művészi tehetség kizárólag egyesekben összpontosul s hogy ezzel összefüggésben a nagy tömegben el van nyomva, kizárólag a munka megosztásának következménye. (…) A társadalom kommunista megszervezésénél mindenesetre elesik a művész besoroltsága a helyi és nemzeti korlátoltság alá, amely tisztán a munka megosztásából fakad, és elesik az egyén besoroltsága valamely meghatározott művészet alá, amelynél fogva az egyén kizárólag festő, szobrász és a többi, és már a név is elégségesen kifejezi a művész foglalkozásszerű fejlődésének korlátolt voltát és a munka megosztásától való függőségét. Kommunista társadalomban nincsenek festők, hanem legfeljebb emberek, akik egyebek között festenek is.”¹⁹
***
¹Your English is quite readable, but it does have a strong Hungarian accent, so to speak. This is not so bad, but you need to be aware of it. (2009. április 15.)
²Marx kísérőlevelének kelte 1841. április 6. (Marx és Engels Művei, a továbbiakban: MEM. 40. köt., 249. old.). Bachmann dékán április 13-én támogató előterjesztést küldött a filozófiai kar számára (MEM 40. köt., 437. old.). A pozitív döntés április 15-én született meg. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Karl_Marx).
³Jéna, Rostock és Gieβen egyetemei – bevételszerzési céllal – a XVIII. század végétől nagyipari szintre fejlesztették a doktori oklevelek postázását: „1832 és 1865 között a berlini filozófiai kar mintegy 370 doktori címről döntött. A lényegesen kisebb jénai filozófiai kar ugyanebben az időszakban 1867 (!) doktori fokozatot adományozott, 19 eset kivételével mindet in absentia.” (A gyakorlatot végül a berlini egyetem egyik professzora, Theodor Mommsen által 1876-ban beindított sajtókampány eredményeként módosították.) https://www.spektrum.de/news/traditionsreiches-doktorengeschacher/1192985, továbbá https://api.deutsche-digitale-bibliothek.de/binary/0fe18b28-db8f-479b-8bfd-1d270cddac5a.pdf (106. old.)
⁴Értéktöbblet-elméletek címmel Engels által kiadott kézirataiban (1862-63) Marx dr. Andrew Ure-t a kapitalizmus „szemérmetlen apologétájának” nevez, lényeglátását azonban egyenesen Friedrich Engelséhez hasonlítja: „Ure-nak, aki még Angliában is hírhedt mint a gyárrendszer szemérmetlen apologétája, mégis megvan az az érdeme, hogy elsőként fogta fel helyesen a gyárrendszer szellemét…” (MEM 47. köt., 430-431. old.) „..Ure valóban a leghelyesebben fejezte ki a gyárrendszer szellemét, egyáltalában a modern ipart a hivatalos tekintélyek közül…” (MEM 47. köt., 468. old.) „A két könyv – dr. Ure-é és Friedrich Engelsé – feltétlenül a legjobb a gyárrendszerről, s a kettő tartalmilag azonos, csakhogy Ure e rendszer szolgájaként, a rendszer foglyává lett szolgaként mondja ki azt, amit Engels szabad kritikusként.” (MEM 47. köt., 435-436. old.)
Amit Marx Ure szemére vet, az az, hogy nem értette meg a saját maga által feltárt jelenség, a folyamatos munkaváltogatás jelentőségét: „Ure elismeri ezt. Azt mondja, a munkásokat „szükség esetén” az igazgató akarata szerint át lehet tenni egyik géptől a másikhoz, majd diadalmaskodva felkiált: „Az ilyen cserélés nyílt ellentmondásban van a régi rutinnal, amely megosztja a munkát és az egyik munkásra azt a feladatot rója, hogy a gombostű fejét formázza, a másikra azt, hogy a hegyét köszörülje.” Sokkal inkább meg kellett volna kérdeznie magától, hogy ezzel a „régi rutinnal” az automatikus gyárban miért csak „szükség esetén” szakítanak.” (Marx jegyzete. MEM 23. köt., 393. old.) Dr. Andrew Ure „A manufaktúrák filozófiája” című könyvét (1835) Marx terjedelmesen idézi „A filozófia nyomorúsága” (1847) és „A tőke” (1867) oldalain is.
⁵Marx, „Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből”; MEM 42. köt., 87. old.
⁶Marx, „Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből”; MEM 42. köt., 88.old.
⁷Marx, „Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből”; MEM 42. köt., 92. old.
⁸Marx-Engels, „A német ideológia”, 1845-46; MEM 3. köt., 74. old.
⁹Marx-Engels, „A német ideológia”, 1845-46; MEM 3. köt., 41. old.
¹⁰Marx-Engels, „A német ideológia”, 1845-46; MEM 3. köt., 36-37. old.
¹¹Marx-Engels, „A német ideológia”, 1845-46; MEM 3. köt., 35. old.
¹²Marx-Engels, „A német ideológia”, 1845-46; MEM 3. köt., 431. old.
¹³Marx, „A tőke”, 1867; MEM 23. köt., 41. old. (Ez az indítás egyébként tetszhetett Marxnak, mert már közel egy évtizeddel korábban is hasonlóan kezdte „A politikai gazdaságtan bírálatához” című munkáját (1858-59): „Első pillantásra a polgári gazdagság mint óriási árugyűjtemény, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi létezése jelenik meg.” MEM 13. köt., 11. old.)
¹⁴Marx, „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány)”, (más néven: „Grundrisse”), 1857-58; MEM 46/I. köt., 367. old.
¹⁵Ez három írásban fordul elő: Engels, „A kommunizmus alapelvei”, 1847; Marx, „A tőke”, 1867; Engels, „Anti-Dühring”, 1877-78.
¹⁶„Kedves Bracke! Az egyesülési programhoz fűzött alábbi kritikai széljegyzeteket elolvasás után legyen szíves megtekintésre átadni Geibnek és Auernak, Bebelnek és Liebknechtnek.” Marx, „A gothai program kritikája”, 1875; MEM 19. köt., 11. old.
¹⁷MEM 19. köt., 19. old.
¹⁸Marx, „A tőke”, 1867; MEM 23. köt., 456. old.
¹⁹Marx-Engels, „A német ideológia”, 1845-46; MEM 3. köt., 386. old. A kihagyott mondat: „Még ha bizonyos társadalmi viszonyok között mindenki kitűnő festő is lenne, ez még egyáltalán nem zárná ki, hogy mindenki eredeti festő is legyen, úgyhogy az „emberi” és „egyetlen” munka közötti különbség itt is puszta értelmetlenségre lyukad ki.”
