Ébredés után belehánytam az ágyam melletti szemetesbe, aztán reggelit készítettem a lányomnak. A konyhában ültünk, ő a pirítósát majszolta, én csak egy kávét ittam. Anya, a színvakok milyen színűnek látják az eget? Letettem a bögrét az asztalra, és a lányomra néztem. Ő fel sem pillantott, a tányér fölé görnyedve evett tovább. Szürkének, mondtam, azt hiszem, a színvakok szürkének látják az eget. Akkor nekik olyan, mintha mindig rossz idő lenne. Talán. De nem ismerek senkit, aki színvak lenne. Nem tudom, hogy ez pontosan hogyan működik. Belekortyoltam a kávéba. Az rossz lenne, ha mindent szürkének látnának, mondta a lányom, és az öklével letörölte a vajat a szájáról. Sóhajtottam. Igazából tényleg nem tudom. Lehet, hogy látnak színeket, csak máshogy. Hogy máshogy, kérdezte a lányom. Mondjuk úgy, hogy az eget nem kéknek látják, hanem zöldnek. Az vicces lehet, nevetett a lányom. Igen, feleltem, az vicces lehet. Nem olyan szomorú, mintha mindent szürkének látnának. Ismét bólintottam, és megittam a maradék kávémat.
Megint kilenc óra után értünk be az óvodába. Már megszokhatták volna, de Zsuzsa néni most is olyan megvető tekintettel nézett rám, miközben elbúcsúztam a lányomtól. Mindenki más be tudja vinni a gyerekét nyolc előtt. De én nem szeretek korán kelni. Nem értem, mi rossz van abban, hogy egy órával később viszem be, nem marad le semmiről. Legalább már nem teszik szóvá. Csak csúnyán néznek. Megöleltem a lányomat, adtam neki két puszit, aztán gyorsan távoztam. Zsuzsa néni nem köszönt el. Kiléptem az óvoda ajtaján, és rágyújtottam. Észrevettem két anyukát, akik a szemközti cipőbolt előtti padon beszélgettek. A gyerekeik ugyanabba a csoportba jártak, mint a lányom. Amikor megláttak, felálltak, és elindultak felém. Intettem nekik, aztán mentem volna tovább, de megállítottak. Szia, ne haragudj, van egy perced? Aha, mondtam, és beleszívtam a cigibe. A nő, aki megszólított alacsony volt, rövid vörös hajú. A másik magas, haja fekete, az arca szép, arányos, de mindig túl sok sminket használ. Ne haragudj, hogy ezzel zavarlak, de Zoéról lenne szó. Igen? Mi történt? A két anyuka összenézett, aztán a kicsi újra felém fordult. Sziszike elmesélte, hogy Zoé a múlt héten nagyon megtépte a haját. És ezzel még nincs is semmi gond, mert ilyenek a gyerekek, de tényleg nagyon fájt neki, még este is sírt miatta, amikor megfésültem lefekvés előtt. Értem, mondtam. És az a baj, hogy ez nem az első alkalom. Sziszike elmondta, hogy ez már korábban is előfordult. Szóval csak annyit szeretnék kérni, hogy beszélj a lányoddal. Mert nem akarom, hogy ez még egyszer előforduljon. Hogyne, feleltem, és elpöcköltem a csikket. Akkor nincs harag, ugye? Az alacsony nő szenvtelen mosollyal az arcán bámult rám. A magas kifejezéstelen tekintettel nézte a barátnőjét. Bólintottam. Semmi gond. Beszélek Zoéval. Köszönöm szépen, nagyon aranyos vagy! Én igazán. Nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot, elindultam, közben elővettem egy újabb cigarettát.
Esztrád a garázs előtt várt. A rózsaszínre festett vaskapunak támaszkodva cigizett, és egy Filmvilágot lapozgatott. Nálad maradt a kulcs, mondta, és gurigává gyűrte a magazint. Aha, mondtam, és kinyitottam a garázskaput. Miközben beüzemeltük a cuccokat, Esztrád megkérdezte, hogy miért vagyok ilyen morcos. Elmeséltem neki, hogy mit mondott az az alacsony anyuka az óvoda előtt. És akkor mi van, csattant fel Esztrád, és felnézett a laptopjából. A gyerekek néha verekszenek. Ez kurvára nem nagy ügy. Ja, tudom, mondtam, és kicsit rátapostam a torzítóra. A gitárnak olyan hangja volt, mintha egy farkasfalka vonyított volna. Szard le, legyintett Esztrád. Zoé jó gyerek. Okos meg minden. Csak vagányabb, mint a többi kiscsaj. Olyan, mint az anyja. Felnéztem. Esztrád rám kacsintott. Elmosolyodtam, és belecsaptam a Nightmare of Woods első akkordjába. Esztrád beszállt, felcsendültek a gépi cinek, majd a halálsikolyra emlékeztető orgona.
Délben a Pelevin utcai kínaiban ebédeltünk, aztán visszamentünk próbálni. Egész jól ment, szinte teljesen készen álltunk a hétvégi fellépésre. Kettő óra volt, húsz perccel a próba vége előtt, amikor Esztrád kapott egy telefont a nővérétől, hogy az anyja rosszul lett, és be kellett vinni a kórházba. Menj csak, mondtam, majd én összepakolok. Esztrád lelépett, én meg pengettem még egy kicsit, aztán lekapcsoltam a cuccokat, és bezártam a garázst.
Bementem az óvodába, délután már nem Zsuzsa néni volt, hanem Csilla néni, akivel sokkal jobban kijöttem. Köszöntünk egymásnak, aztán körbenéztem, kerestem a lányomat a gyerekek között. Zoé, itt van anya, mondta Csilla néni, mire az egyik kislány felállt a székéből, és elindult felém. Szia, mondta a lány, és határozott léptékkel elmasírozott mellettem. Felhúztam a szemöldököm, és fel is kacagtam. Hol van Zoé, kérdeztem Csilla nénitől, aki értetlenül nézett rám. Most ment ki, mondta, közben erősen fogta egy kisfiú kezét, hogy az ne az asztalra, hanem a papírra rajzoljon. Megráztam a fejem, és kinéztem a folyosóra, ahol a kislány már elkezdett átöltözni a lányom ruháiba. Visszanéztem a terembe, de továbbra sem láttam Zoét. Kimentem a folyosóra, lehajoltam a lányhoz. Szia, mondtam, hát te ki vagy? A kislány mosolygott, és kacagott. Ki vagyok? Te ki vagy? Aztán hangosan felnevetett, közben már húzta magára a lányom cipőjét. Felegyenesedtem, visszamentem a terembe. Csilla néni! Elnézést, hol van Zoé? Csilla néni zavartan nézett rám. Ákos, kérlek, maradj a papíron, ne firkálj össze mindent, mindjárt jövök. Csilla néni felállt, odalépett hozzám és lehalkította a hangját. Mi a baj? Nincs semmi baj, mondtam higgadtan, csak azt szeretném tudni, hogy hol van a lányom. Csilla néni kilépett a folyosóra, ránézett a lányom kabátjában várakozó kislányra. Hát itt, mondta, itt van. Nem, az ott nem az én lányom! Hol van Zoé? Ekkor a kislány odajött hozzám, és láttam rajta az ijedtséget. Csilla néni a vállamra tette a kezét, és azt kérdezte, jól vagyok-e. Jól vagyok, mondtam, csak szeretném hazavinni a lányomat. Az én lányomat! A kislány, aki az én lányom ruháiban volt, hüppögni kezdett, majd elsírta magát. Tudunk szólni valakinek, kérdezte Csilla néni kétségbeesetten. A kislány meg ott állt mellettem, a kabátom szárát szorongatta, és zokogva ismételgette, hogy én vagyok az, anyu, én vagyok az. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, össze voltam zavarodva, és láttam, hogy már a többi gyerek is ott áll az ajtóban, és minket figyelnek. Jól van, anyuka, kérdezte Csilla néni. Anyu, mi a baj, kérdezte a kislány mellettem. Nincs baj, mondtam.
A konyhában ültem, vörösbort ittam. A kislány, akit hazahoztam az óvodából a nappaliban tévézett. Már többször hívtam Esztrádot, de nem vette fel. Kiittam a bort a poharamból, aztán felálltam, és halkan a nappali ajtajához léptem. A kislány a Mágikus Kaput nézte, a lányom kedvenc sorozatát. Belekapaszkodtam az ajtófélfába, erősen szorítottam, és közben néztem a lányt. Ő nem az én lányom. Ő nem lehet Zoé. Beléptem a szobába, leültem mellé a kanapéra. Szia, mondtam, és megsimogattam a fejét. Nem válaszolt. Emlékszel, hogy miről beszélgettünk reggel? A kislány nem mondott semmit, a tévét bámulta. Tudod, a színvakok. Na, arra jutottam, hogy egy kicsit jobban utánanézhetnénk ennek a dolognak. Bekapcsolom a laptopot, és rákeresünk a színvakságra, mit szólsz? Tudod, ahogy szoktuk. Talán okosabbak leszünk. A kislány felemelte a távirányítót, és megnyomta a némítást. Engem ez már nem érdekel, mondta, de közben nem nézett rám. A vakság az vakság. Gyengeség. Nem szeretem a gyengeséget, mondta, és visszakapcsolta a mese hangját. Oké, suttogtam mosolyogva, és visszamentem a konyhába. Töltöttem még egy pohár bort, és megint megpróbáltam elérni Esztrádot.
A kislányt megfürdettem, meséltem neki, és lefektettem. Tizenegy óra lehetett, a második üveg bor felénél tartottam, amikor csörgött a telefonom. Esztrád volt az. Szia, figyelj, ide kell jönnöd, mondtam, ahogy felvettem a telefont. Néma csend, legalább egy percig, majd Esztrád halkan megszólalt: az anyám meghalt. Nem tudtam mit mondani, most én hallgattam el egy időre. Micsoda, kérdeztem végül. Hogyan? Agyvérzés, mondta Esztrád, próbáltak rajta segíteni, de. Újra elhallgatott. Hosszabb és nyomasztóbb csend következett. Nagyon sajnálom, mondtam halkan. Részvétem. Tudok valamiben segíteni? Nem, felelte Esztrád, köszönöm. Most pár napig a nővéremmel maradok. Igen, megértem, mondtam, és könnyes szemmel bólogattam a borospoharam fölött. Te mit akartál, kérdezte Esztrád, miért kellett volna átmennem? Semmi, vágtam rá gyorsan, semmi különös. Ne foglalkozz vele. Meg akartam nyugtatni a barátomat, de nem tudtam neki mit mondani. Megegyeztünk, hogy majd beszélünk, ha jobban lesz, aztán letettük a telefont.
Azt álmodtam, hogy megszülöm a lányomat. Valami sötét helyen feküdtem, és nem volt mellettem senki. Ordítottam a fájdalomtól. Kitoltam magamból, és valaki megfogta, a végén segített kihúzni belőlem. Én megkönnyebbülten hátradőltem, és egy pillanatra még hallottam, ahogy a kicsi felsír, de aztán mindent elnyelt a sötétség és a csend. Elájultam, és ekkor álmot láttam az álmomban. A férjem fogja a babát, lepedőbe csavarja, a hóna alá kapja, és magával viszi. De előtte kicseréli egy másikra. És a nővérek ezt a másik babát adják utána a kezembe. Felébredtem, és sikítani kezdtem. Teljes erőmből küzdöttem, hogy ne adják nekem oda azt a csecsemőt. Annyira kapálóztam, rúgtam és ütöttem, hogy kivertem a picit a nővér kezéből. A padlóra zuhant. A koponyája szétrobbant a padlón. És ekkor valóban felébredtem.
Reggel, ébredés után belehánytam az ágyam melletti szemetesbe, aztán reggelit készítettem a lányomnak. Én csak kávét ittam, és a konyhaasztalnál ülve az arcát figyeltem. Jóízűen majszolta a pirítóst. Anya, ha valaki egy barlangban nő fel, akkor szerinted mit gondolhat, amikor először pillantja meg a napfényt? A bögrét az asztalra tettem, és felsóhajtottam. Nem tudom, mondtam. Talán örül. Igen, mondta a lányom, és az öklével letörölte a szájáról a vajat. Az biztos csodálatos lehet.
