Volt a Robiban valami megnyerően megnyugtató. Minden gesztusa folyvást azt sugallta, hogy oké, minden rendben lesz. Rég nem látta, főleg szakmai okokból érintkeztek, akkor is inkább írásban, de ez az oké, rendben lesz még valahogy úgy is sugárzott a Robi minden betűjéből. Kedves Csilla, így kezdte, hivatalosabban, mint ahogy szokta. Most, hogy (talán tudod) munkába álltam a minisztériumban, eszembe jutott, hogy mivel a külkapcsolatos ügyeknél szükségünk lesz egy szakértőre, beajánljalak. Ha nem is állandó, de rendszeres meló lenne, külsős. Jól fizet. Kérlek, jelezd mielőbb, ha ráérsz mostanában, és akkor írom a részleteket is, meg majd megejtjük a formalitásokat.
Naná, hogy ráért. Akkor már ki tudja, mióta – épp úgy alakult az élete. Kedves Robi! Elnézést, amiért késve válaszolok. (Másfél óra telt el a levél érkezése óta.) Sajnos épp a kádban ültem, mert megbotlottam, és kificamítottam a bokám, és így nem tudtam megnézni a leveleimet. Tegnap ugyanis sokáig fenn voltam, mert nézeteltérésbe keveredtem édesanyámmal. Ne haragudj, hogy ilyesmikkel terhellek. Bocsánat. Szóval örömmel vállalom! Köszönöm a lehetőséget. Köszönettel, Csilla. P. S.: Még egyszer elnézést a lassúságért! Izgult. Elküldte.
Így lett a minisztérium külsős szakértője. Elnézést, lihegte az első találkozó alkalmával, tíz perc késéssel beesve. Már indultam volna, csak zárlatos lett a hajszárítóm, úgyhogy… (Félig és összevissza száradt csatakokban csapkodott a haja.) Semmi gond, felelte Robi azzal a mindenoké nézéssel, ettől kicsit megnyugodott. Elhoztad a papírokat? Tessék? Elnézést, igen. Illetve egyet nem tudtam, mert apukámnál van, de ő meg elutazott, mert a nagynéném… Semmi gond, megoldjuk. Majd küldd át.
Eleinte kisebb feladatokat kapott. Belső használatra készült memókat, tervezetek vázlatait, amiket átnézett és kiegészített a feljegyzéseivel, amik, mint kiderült, kicsit túl terjengősre sikeredtek. S bármily alapos és körültekintő összefoglalókat írt precedensekkel, nemzetközi összevetésekkel, hasznos példákkal a felmerülő (többnyire igen egyszerű) kérdésekhez, jegyzet gyanánt, Robi kollégái nevében mégis arra kérte, hogy máskor lehetőleg fogalmazzon valamicskét lényegre törőbben. Elnézést kérek! Úgy lesz! Csak szerettem volna biztosra menni, nehogy félreérthető legyen! Semmi gond, jött a válasz.
Idővel aztán befutottak komolyabb megbízások, vaskosabb diplomáciai egyeztetések jegyzőkönyvei, nemzetközi konferenciák anyagai, aztán már előfordultak titkosított dokumentumok is – ezek további bürokráciával jártak. Bocsánat! Elkeveredett valahol az a papír, mert a múlt héten… De ígérem, mielőbb… Még egyszer elnézést! Semmi gond.
Az építő jellegű visszajelzések továbbra is érkeztek, de Robi, mint valami útját egyengető, bátyszerű kisangyal, rendszerint jelezte, hogy semmi gond. És tényleg nem is volt, a kisebb-nagyobb hibák egy részét nem követte el újra. De valami, valami semmi gondra okot adó azért mindig volt.
Így ment ez egészen addig a biztonságpolitikai tárgyú, kétoldali csúcstárgyalásig, ahol a miniszter javaslattevésének végső változatában három ponton is rossz cikkely maradt az általa átnézett szövegben. Az egyik asszisztens szúrta ki az utolsó utáni pillanatban, véletlenül. Mikor aztán Robi utólag, privát megírta neki, hogy mi történt (semmi baj), hogy tehát jóhiszemű tévesztése okán majdnem kitört a szudáni–magyar háború (de már minden oké), s egy darabig most nem kap új megbízást, amíg, nos, lecsillapodnak a kedélyek – véget ért a világ. Elég. Vége. Nincs bocsánat. Vége a bénázásnak. (Úristen! Elnézést! Ne haragudjatok, annyira szégyellem! Bocsánat! – válaszolta gyorsan.)
Másnap délután neki szólt a hangosbemondó többszöri figyelmeztetése, melyben kérték, hogy hagyja szabadon a biztonsági sávot. De ő akkor már elszánta magát. Közeledett a szerelvény, megfeszültek az izmai. Majd lendültek. Majd megbotlott, és meglökött egy középkorú hölgyet. Egyetlen hangtalan szót formált még percekkel azután is, hogy hosszú idő után újraindult a közlekedés a vonalon. Elnézést.
Elnézést.
