De hogyan kerül a műanyag az élőlények szervezetébe? A vizeinkben lévő mikroműanyagokról egyre többet hallunk, azonban a szennyezés nemcsak a vizeket, hanem a talajt is érinti. Sőt, a kutatók szerint ott még súlyosabb probléma az apró plasztikdarabkák jelenléte, a talajokban ugyanis fajlagosan 4-23-szor több mikroműanyag halmozódik fel, mint az óceánokban – hívja fel a figyelmet Jurecska Laura környezetkémikus elemzésében a Másfélfok oldalon.
A problémát először Matthias Rillig, a berlini Freie Universität kutatója vetette fel, még 2012-ben. Azóta intenzíven kutatott területté vált a talajok mikroműanyag-szennyezettsége. Többek között kimutatták, hogy a leggyakoribb szennyezők a polietilén és a polipropilén. A tapasztalatok szerint a mezőgazdasági talajok szennyezettsége általában nagyobb, mint a városi talajoké. Ez nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a világon előállított összes műanyagnak mintegy 2-4 százaléka kerül mezőgazdasági felhasználásra, ami 2019-es adatok szerint 7-14 millió tonnát jelent. Bár használat után a fóliát felszedik a talajról, kisebb darabok általában ott maradnak, amelyek a fizikai hatásoknak és UV-fénynek kitéve aprózódnak. Másodlagos mikroműanyagként a talajban maradnak a vetőmagok bevonására szolgáló anyagok is. Jelentős forrást képviselnek az utakról lefolyó vízben lévő műanyagdarabkák is.
Számítások szerint Németországban évente 57 300-65 400 tonnányi gumitörmelék távozik az autógumikból, jelentős szennyezésnek kitéve az út menti területeket.
A szennyvíztisztítás során a mikroműanyagoknak csak egy részét tudják eltávolítani, egy része a szennyvíziszapba kerül. Ha ezt az iszapot a mezőgazdaságban használják fel, az együtt jár azzal, hogy annak mikroműanyag-tartalma a talajba kerül. Ugyanígy mikroműanyaggal szennyezi a termőterületeket a tisztítatlan szennyvíz öntözővízként való alkalmazása is.
Bár a talaj felszínére kerülő mikroműanyag egy része a lefolyás vagy szél által tovább is vándorol, talajvizsgálatok bizonyítják, hogy a plasztikdarabkák egy része képes a talaj mélyebb rétegeibe is bejutni. Az egyre gyakoribb és intenzívebb aszályokon keresztül a klímaváltozás is sajnálatosan besegít a szennyezés terjedésében, mivel a kiszáradt, kirepedezett talaj szintén kedvez a műanyagszemcsék lefelé vándorlásának.
Kínai tudósok laboratóriumi kísérletei szerint mind a polietilén, mind a biológiailag lebomló műanyagból készült mulcsdarabkák jelenléte gátló hatást fejt ki a búza csírázására. Gyapot esetében pedig szántóföldi kísérletek igazolták, hogy a talaj felső 20 centiméteres rétegében jelenlévő mulcsfólia-maradványok terméscsökkenést okoznak. A mikroműanyagok a víz- és tápanyagfelvétel korlátozása révén fejtik ki hatásukat. Lágyszárú növények példáján már többször bizonyították, hogy a plasztikdarabkák a gyökerekben, a hajtásokban és a levelekben egyaránt felhalmozódhatnak.
Kutatások folynak a mikroműanyagok talajlakó állatok táplálkozására, fejlődésére gyakorolt hatásának megismerésére is: a földigiliszta esetében kimutatták ki, hogy a polietiléndarabkák elfogyasztása és felhalmozódása szövettani elváltozásokat okoz, megváltozik az állatok táplálkozása és ürítése is. A rágcsálók közül az egér esetében megfigyelték, hogy ha mikroműanyag kerül a szervezetébe, akkor a máj lipidanyagcseréje felborul, illetve megváltozik az állat beleiben élő mikrobióta összetétele is.
Mint minden más területen, a mezőgazdaságban is fontos lenne az egyszer használatos műanyagok alkalmazásának visszaszorítása. Melegházak esetében például a polikarbonát vagy az üveg megfelelő alternatíva lehet. A mulcsfóliák esetében pedig a lebomló műanyagok jelenhetnek környezeti szempontból kedvezőbb megoldást, de ezek is csak akkor, ha ténylegesen le tudnak bomlani a felhasználás körülményei között, nem pedig csak apróbb darabokra esnek szét, tovább növelve a mikroműanyagok mennyiségét a talajban. A takarófóliák helyett a takarónövények nyújthatnak természetes alternatívát.
