Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
„Gondoltam, szépen felöltözöm, és aztán megkeményítem a lelkem.” Ezt a tőle származó idézetet gondoltam a Németh Gábor írásairól szóló vallomásom elejére, mert annyira nagyon jellemző rá – mármint a kifejezésmódjára és a nyelvére.
Elsősorban is azért jellemző, mert Németh Gábornál mintha mindig jelen időben szólna a szöveg, s számomra ennek azért van jelentősége, mert a szépirodalomban a jelen idő mintha a halállal szállna szembe. A múlt idő használatában valamiképpen mindig ott érezni a halál leheletét, de a jelen időből ez a hideglelős fuvallat hiányzik, pontosabban még nincs ott: még nem jött el az ideje. (Az idézet az Agave című írás első mondata; 1999-ben jelent meg a Jelenkorban, éppen a Jelenkorban, amit csak az imént említett jelen idő miatt hangsúlyozok.)
Másodsorban azért jellemző Németh Gáborra ez az idézet, mert a mondat egyes szám első személyben szól, és neki legtöbb, legjobb írásai mindig egyes szám első személyben szólnak; továbbá ez a mondat (olvassák csak el újra) a látszólagos közönyével iszonyatosan és megrendítően pontos, úgy értem, brutálisan precíz. Figyeljék csak: a „gondoltam” szó után nem írja oda azt az obligát hülyeséget, hogy „gondoltam magamban”, mert hát hol is gondolná el az ember a gondolatait, ha nem éppen saját magában, és ez Németh Gábornál, hogy szépen fejezzem ki magamat, alaposan és aprólékosan át van gondolva, mint minden más. Továbbá nézzék csak: egy hétköznapi rutincselekvést (azaz a szépen való felöltözést) milyen meghökkentő és kíméletlen kimenetelű tagmondattal kontrapunktol: „megkeményítem a lelkem”.
Az az író, aki egy ilyen szűkszavú, rövid, ráadásul mellérendelő szerkezetű mondaton belül ilyen pontosságra, szépségre és brutalitásra képes, akinek nincs szüksége cirkalmas körmondatra és nincs szüksége alárendelt szerkezetre a hasba rúgással felérő hatás eléréséhez, szóval az az író mélyen tisztában van a nyelvet, valamint az irodalmi kifejezést működtető erők természetével. Hát ezért tartom én nagyra Németh Gábort.
Meg az Egy mormota nyara című (Kalligram, 2016) regényéért, amely szerintem az életmű eddigi csúcsteljesítménye mind formailag, mind esszenciálisan, már ami a regényeit illeti – hiszen ne feledjük, Németh Gábor számos remek rövidpróza-szerzője (ebben a tárgyban javaslom a folyóiratközléseket újraolvasni tőle, többek között a már említett Jelenkort, amely számára fontos és meghatározó publikálási fórum hosszú-hosszú ideje).
Az Egy mormota nyara című regényt hamarjában kísérletező prózának mondanám, ha ez a bizonyos Németh-féle próza nem lett volna már régen „kikísérletezve” a megelőző művekben. Úgy érzem, hogy sok eddig publikált szöveg valamiféle „előtanulmány” volt ehhez a remekműhöz, amely egyszerre táplálkozik a magyar irodalmi hagyományból (elsősorban Mészöly Miklósra utalnék) és a világirodalomból, azon belül a franciából (természetesen Albert Camus-ről van szó). Szilánkos, töredezett, fragmentumos próza adja a regény formáját, míg a tartalmi töltetét, magvát a világban való individuális idegenség és elveszettség szorongásos érzetének kerülgetése, körbejárása, megfigyelése. Az elbeszélő (aki a regénybeli foglalkozását tekintve helyszínvadász, vagyis tervezett filmek forgatási helyszíneit kutatja foglalkozásszerűen) a „helyszínek” keresése közben semmi használhatót nem talál. Aminek az a magyarázata, hogy az a bizonyos helyszín, amit igazából és ténylegesen keres, valójában az emberi szív, magyarán a szeretet helye. E regényben mintha éppen az elbeszélői én „vadászna” önmagára, hiszen senki sincs (önmaga sem!), akivel azonosságot érezne, s valamiféle bizonyosságra találna azt illetően, hogy ebben az idegen világban létezik olyasmi, amit szeretetnek hívnak. De ne gondolják, hogy a regényben az író ezt a megfejtést expressis verbis le is írja. Egyebek mellett ebben rejlik ennek a műalkotásnak a titka; ugyanis az olvasó eszére, tapasztalatára és szívére van bízva, hogy vajon rájön-e arra: a regénybeli helyszínvadásznak nem külső, hanem belső helyszínre volna szüksége a túléléshez.
A végkifejlet tragikumában éppen az a logikus, hogy a helyszínvadász a szeretet egyetlen megnyilvánulási (azaz érezhető, megélhető) formáját sem találja sem a külső, sem a belső világban. (A szeretet különböző megnyilvánulási formáin természetesen a klasszikus fogalmi rendszerezést értem: létezik isteni szeretet, embertársi szeretet, testvéri szeretet, létezik szerelem, s így tovább.)
A regény világából tehát a szeretet minden formája kiveszett – kivéve az érezhető hiányát. És éppen ez az a hiány, amire ez a remekmű épít. Emiatt szilánkos, töredezett, fragmentumos ez a próza mind formai, mind tartalmi értelemben. Hogy láttassam is ezt a képet: képzeljenek el egy élő emberi testet, amelyben a szív elsorvadt, de ott maradt a helye – s vele a fantomfájdalom.
Ezt csak egy olyan nagy író képes megírni, mint Németh Gábor.
