Mint amikor a vastag, bokáig érő szürke, fekete vagy barna télikabátot lehámozza magáról az ember a színházi ruhatár előtt, s felbukkan a komor textil alól a színes, virágos vagy éppen játékos mintákkal teli ruha, csillogó nyaklánc, úgy vetkőzi le magáról napról-napra a tél unalmas sötét színeit a természet. Az addig mélán mozdulatlan, begubózott, morcos, esős-ködös vénember hirtelen széllel bélelt csicsergő csitrivé válik, mintha minden pajkosságát és jó kedvét erre az időszakra tartogatná.
A madáretetőkön himbálódzó tengelicek, szén és kékcinkék, zöldikék, verebek továbbra is szorgalmasan kopogtatják csőrükkel a magokat rejtő nyílásokat, de szétrebbennek, amikor az oldalsó ágakra hirtelen tarka, búbos banka pár repül. Őket tavaly még nem láttuk itt, de egy hete már visszajáró vendégek, parádés ruhájuk mintha új, egzotikus virágként jelenne meg a most még szürkén pihenő magas ágyásokon, amiket majd csak a következő hetekben önt el a tök, dinnye, paradicsom, paprika, retekpalánták alkotta zöld bujaság. Másik, eddig ismeretlen, nagyobb testű madarat is köszöntöttünk nemrég a kiszáradt fatuskónál, ahol szürke küllő kopogtatta a kérgeket, férgeket keresve, majd később a piros foltos fejű hím visszafogottabb színű asszonyával tért ugyanide vissza.
Mintha az állatvilág számos eltérő tagja önkéntelenül is gondoskodna másokról, a számára feleslegessé vált dolgaival. A hideget hátrahagyva vedleni kezdtek a kecskék, hosszú puha alsó szőrzetük, és kemény, egyenes felső szőrszálaik madaraink csőrében köszönnek vissza, ebből építik ők mértani pontossággal, vagy épp bélelik ki a már meglévő fészkeket. Jó szolgálatot tesz az elszáradt pampafű lágyan hajladozó bojtja, aminek rostjait a folyton lengő szárakba kapaszkodva kitartó elszántsággal húzogatják ki a verebek, hogy aztán a tető alá besurranva, valahol a padlásszél és az ereszcsatorna között tatarozzák tovább otthonukat. Az etető alatt a télen elejtett napraforgómagok megduzzadva kihajtottak, vitamindús eledelként szolgálva állatnak, és mert finom a zöld hajtás, s kell a tavaszi csíra, hát az embernek is.
Megjöttek a fecskék is a minap, találgattuk, ugyanazok vajon, mint tavaly, tavalyelőtt, akik az első aszályos évben boldogan fedezték fel: nem kell sárból tapasztaniuk új fészket, hiszen agyagból mi magunk formáztunk nekik egyet, s kaptunk mellé másikat még ajándékba is. A két burok egy sablon alapján készült, látszólag egyforma, mégis azt bővítették némi peremmel tovább, amit rájuk gondolva mi bütyköltünk hajdanán. Még mielőtt megjöttek volna, egy nagy, színes dongó költözött az egyik sarokba, a nap végeztével mindig tett két-három kört a terasz beugró alatt, mielőtt elcsendesedett. Madaraink láttán elkönyveltük, „zümmzümmnek” bizony „annyi lesz”, rovarélete fecskeeledelként manifesztálódik. Nem is hallottuk napokig, mígnem tegnap este megint felhangzott az ismerős zsongás, s a dongó is visszafoglalta helyét ott, ahol ebben a tarka állat-, és növényvilágban jutott neki.