Újra itt volt május elseje. Emlékezünk még ezen a napon a chicagói munkásokra, a McCormick gyár alkalmazottjaira, akik nélkül nem is tudnánk mai formájában május elsejéről? Holott a chicagói munkások 1886. május 3-án és 4-én (és nem 1-jén!) vérüket adták azért, hogy ma a magyar és más nemzetiségű közalkalmazottak sztrájkolhassanak. Van-e még értelme emlékezni egy emberi célokért, a munkások emberi méltóságáért küzdő mozgalomra, amikor a mesterséges intelligencia, és ennek farvizén a globális szupergazdagok elitje – a minden újdonságnak örvendő futuro-baloldal gyermeteg hitétől övezve – fölszámolással fenyegeti a munkások (kézművesek) kultúrájának emlékezetét? Amint a munkás-, kézműves- és parasztmozgalmak értelmét: az emberi méltóságot.
Nem kerülgetem a kását: emlékezni kell május elsejére. Minél jobban fenyegetnek a mesterséges intelligencia hurráoptimista rajongói a kézműves kultúra és ethosz fölszámolásával, annál inkább kellene hangoztatniuk a munkás (paraszt, értelmiségi, közalkalmazott) megbecsülését. Mert kit érdekel a gép, ha nem teszi jobbá az életet? Tudom, a szokásos frázis jön: az oktatás megoldja. Mert a gépesítés miatt tönkrement takácsokét megoldotta, ugyebár: bitóval és ausztráliai deportálással, meg a maradék beverésével a gyárba és a dologházba, a Dickens-regényekből ismert rideg iskolarendszerbe, elvéve tőlük a kézimunka és kézműves kultúra ethoszát.
Már 1878-ban a Munka Lovagjai nevű munkásmozgalom zászlajára tűzte a nyolcórás munkanapot, amelyet az ausztrál és új-zélandi munkások már 30 évvel korábban kivívtak. A Munka Lovagjai egyébként később egyesültek a Populista Párttal, amelyik minden reformot fölkarolt az Egyesült Államokban, a nyolcórás munkanaptól az általános választójogig. 1886. május 1-jén 350 ezer munkás sztrájkolt Egyesült Államok-szerte. A német és ír munkások az első sorban küzdöttek.
Amerika földje nem volt a szabadság hazája – de a fehér emberek számára lehetőséget adott egyfajta szabadság-élmény megélésére. Új-Anglia jenki népének atavisztikus félelme a pápistaságtól azonban odavezetett, hogy az írországi katolikusok itt is olyan másodrendű polgárok voltak, mint Nagy-Britanniában, a német zsidókat vagy katolikusokat itt is elutasították egy jó állásnál. A bevándorlókat lenézték, megvetették, apró kihágásért börtönbe csukták.
De az európai bevándorlók, akiknek nagy része paraszt volt, és a falusi társadalmak tudásával lépték át a gyárak kapuját, Észak-Amerika földjén betagozódhattak a munkásosztályba, és ezáltal részesülhettek, ha alulról is, a honalapító észak-amerikai protestáns elit és értelmiség magas műveltségében, valamint demokrácia-eszményében. Továbbá volt valami, amit az amerikai földön születettek nem értettek: a bevándorlóknak nem volt hová hátrálniuk. Azok, akik belekóstoltak az észak-amerikai köztársaság demokráciájának levegőjébe, és összevetették a jog uralmát az otthoni állapotokkal, a „csendőrpertuval” és deressel, azok tudták, hogy mit nem akarnak. Nem akarják a zsarnokságot. A sajtó egyenlőségjelet tett a bevándorlás és a munkásmozgalom közé, fölkínálva mindkettőt a fölfordulástól rettegő, lincselésre kész polgárok haragjának.
Tudta ezt a több száz ember, akikbe belelőttek május 3-án Milwaukee-ban és Chicagóban, tudta a nyolc anarchista, akit a május 4-i Haymarket téri incidens miatt, amikor csőbombát dobtak a rendőrökre, bíróság elé állítottak (noha nem került elő bizonyíték arról, hogy közük lenne a merénylethez). Tudta a vádlottak egyike, Albert T. Parsons, a polgárháborús veterán is, aki így szólt: „A gyárosoknak és a monopolistáknak azt mondtam: uraim, a nyolcórás munkanap a béke olajága. Fogadják el.” De a bosszú mindig erősebb, és a megtorlás szelleme ismét győzött, dacára a nemzetközi fölháborodásnak. Négy vádlottat a nyolcból fölakasztottak. (Eredetileg hetet ítéltek halálra, de kettő kegyelmet kapott, egy pedig öngyilkosságot követett el.)
De az amerikai munkások küzdelme nem maradt hatástalan. A populista és progresszív kormányzatok több tagállamban megvalósították a nyolcórás munkanapot, mielőtt az a New Deal reformcsomagja keretében szövetségi szinten is törvényerőre emelkedett.
A szakszervezeti mozgalom lassan világszerte győzött, egészen addig, amíg az 1970-es években nem indult meg egy ellentétes folyamat: a jóléti állam állandó ostorozása és gúnyolása a neokonzervativizmus jegyében. De a szakszervezet mégis beépült a nyugati politikai és filmkultúrába: gondoljunk csak az olyan alkotásokra, mint az észak-amerikai és angol munkásmozgalom hőskoráról szóló Molly Maguires (1970), a Joe Hill balladája (1971) és a Peterloo (2018), vagy a thatcheri Nagy-Britanniába elvezető Fújhatjuk! (1996), a Billy Elliot (2000) és a Büszkeség és bányászélet (2014), netán a lengyel Szolidaritást megörökítő Vasember (1981).
Amit az amerikai filmekből meg lehet(ne) tanulni idehaza is, az – egyebek között – a mindenfajta tekintéllyel szembeni korrekt kritika. Hollywood mindig jó volt azokban a sorsdrámákban, amelyek egy-egy ember életén keresztül mutatták be politika, gazdaság és média összefonódását, az informális hatalom politikaformáló szerepét. A Danny DeVito által rendezett Hoffa című alkotás például a Fuvarozók Nemzetközi Szövetsége elnöke, James Riddle Hoffa történetén keresztül enged bepillantást az intézményesített politika, az informális hatalom és a szakszervezet kevercsébe.
Hoffa vaskézzel vezette a szövetséget, és keményen harcolt a munkások jogaiért az 1930-60-as években. Agilis, kérlelhetetlen, nyers modorú, zsarnoki, de az őt követőkért tűzön-vízen át kiálló ember volt. Emberi habitusáról csak annyit: John F. Kennedy elnök meggyilkolásának hírére pezsgőt rendelt a börtönbe, ahol a büntetését töltötte – ugyanis utálta az őt rács mögé juttató Robert Kennedy-t és bátyját. Egyszerre volt arrogáns és érzékeny, durva ember és tehetséges vezető, értékeiben egy szuszra konzervatív és baloldali. Ám megengedte, hogy a maffia betegye a lábát az általa vezetett szakszervezetbe, és elfogadott bizonyos illegális pénzeket a nyugdíjalap feltöltésére. Ez okozta bukását.
Magyarországon már hallhatjuk a fanyalgást: miért érdekes egy nem makulátlan szakszervezeti vezető élete? Hol van ez Hunyadi Jánostól! Nos, ha valamit meg lehet tanulni az amerikai filmtől, az az önreflexió. Az amerikai filmesek reflektáltak olyan kényes kérdésekre, amelyek Magyarországon rendre a háttérben maradnak. Hoffa története bemutatta a 60-as évek piszkos üzleti és politikai alkukkal teli világát.
A filmben Hoffa kemény szócsatát vív Robert Kennedy főügyésszel, aki megvádolta, hogy beengedte a kommunistákat és a szervezett bűnözést az általa vezetett szakszervezeti szövetségbe. A szakszervezeti elnök önmagát a „becsületes amerikai munkás”, az amerikai nemzeti mitológia sztereotip tough guy („kemény fickó”) karakterének szerepébe pozícionálja, ellenfelét pedig beszorítja az elegáns úrifiú pozíciójába. Ami nem feltétlenül volt így. A közvélemény-kutatások az 1968-as választások előtt kimutatták, hogy a déli szavazók jelentős része a jelöltek közül a liberális Robert Kennedyt tartotta a legfelkészültebbnek, és a leginkábbi szociálisan érzékenynek. A déli fehér munkásrétegek jelentős része számára a Republikánus Párt a nagytőke pártja volt. Ki tudja, hogyan alakult volna a választás kimenetele, ha Robert Kennedy csap össze Nixonnal az elnökségért...
Irigylésre méltó az amerikai film, amely képes érzékenyen reflektálni egy szakszervezeti vezető ellentmondásos személyiségére. Sajnos Magyarország adós a Hoffánál sokkal jelentősebb és becsületesebb szakszervezeti vezetőkről szóló filmekkel.
Iszonyú aránytalanság: az egyik oldalon emberi dráma, még ellentmondásos figurákról is, a másik oldalon a nagybetűs Semmi a becsületes emberekről, akik a magyar baloldal jogos hősei lehetnének. Pedig a magyar szakszervezeti és szocialista mozgalmak is elég érdekesek. Így május 1-je körül marad nekünk a sokat szidott amerikai és nyugat- meg észak-európai filmes kultúra, amely mer valamit kezdeni a munkásmozgalom témájával.