- Szilágyi Zsófia Emma: Én is látom Budapest háztetőit

...Persze nem akarom idealizálni a fürdőéletet. Az első három hónapban állandóan összetörtem magamat. Elbotlottam, elestem, rendre elvágódtam a kövön. Nincs olyan korlát, amit ne fejeltem volna le, sem olyan lépcső, amin még ne csúsztam volna el. A lábam térdtől lefele úgy nézett ki, mintha valamiféle bőrbetegségem vagy keringési problémám lett volna, ezért hosszúnadrágban jártam. Egy fürdőbe kikapcsolódni járnak az emberek, senki nem kíváncsi a meggyötört lábaimra. Ebben a három hónapban többet voltam az elsősegélynyújtó helyen, mint a medencéknél. Azóta kicsit rá is kaptam a fájdalomcsillapítókra. De ebből semmilyen problémám nem származott, sőt a főnökség a Rudas felújításakor kifejezetten nagy hasznomat vette, amikor biztonságügyi szempontból át kellett gondolni a különböző változtatásokat. Amióta úgymond leteszteltem a fürdő problémásabb részeit is, azóta egy homlok sem hasadt fel, egy láb sem tört el, komolyabb balesetek pedig szóba sem jöhettek. A pénztárak mellett ki is függesztettünk egy táblát: Balesetmentes napok száma. Ünnep volt esténként növelni az előző napi számot.
Így ment ez, öt éven keresztül, egészen addig, amíg én magam meg nem törtem ezt a tendenciát.
A kupolacsarnokban takarítottam. Fürdőmesterként ez nem az én feladatom volt, de nekem nem derogál egy kis takarítás a szeretett fürdőmben. Hajlongani viszont nem bírok, hamar megfájdul a fejem és szédülni kezdek, ezért nem is haladtam túl szaporán a felmosással. Sokszor megálltam, leültem pihenni, kissé szédültem is. Aztán ahogy ott fáradoztam, fura érzés lett úrrá rajtam, mintha figyelnének. Felkiáltottam, de nem érkezett válasz. Vártam egy pillanatot, majd visszafordultam, de amint kicsavartam a mopot, mintha valaki elosont volna mellettem. Kiejtettem a kezemből a felmosót, a nyele nagyot koppant a földön. Újra felkiáltottam, ezúttal erélyesebben, de továbbra sem érkezett válasz. Azt viszont ismét csak meg kellett állapítanom, hogy páratlan akusztikája van a csarnoknak. Mindig is mondtam, hogy a fürdő nemcsak a társasági élet színtere lehet, hanem a művészeteké is! Ha az aggteleki cseppkőbarlangban is lehetnek koncertek, miért ne tarthatnának a Rudasban is opera-előadásokat? Fel fog itt még csendülni a „Nessun dorma”! Ettől a gondolattól viszont olyan izgalomba jöttem, hogy túl lendületesen hajolhattam le a felmosóért, és egyensúlyomat vesztve lefejeltem az egyik kőpadot. Szerencsére nem ájultam el, a fejem viszont rettenetesen bevertem. Homlokra tapasztott kézzel, mozdulatlanul feküdtem a földön, hogy visszanyerjem az erőmet. Kezdődhet elölről a számlálás… Micsoda csalódás vagyok! Ráadásul egy felmosóban… Aztán ahogy tápászkodtam fel, világossá vált, hogy korábban a saját árnyékom hozta rám a frászt. És mekkora marha…
Keserűségemben csapot-papot otthagytam, és felsétáltam a panorámás medencéhez, hogy jobb kedvre derüljek.
Korábban zártunk, még világos volt. Egyedül voltam. Lehúztam a nadrágomat, és alsónadrágban kiültem a medence szélére, a lábamat pedig belelógattam a vízbe. Ott ücsörögtem a medence szélén, a szemem sarkát csikolta a száradó vér, de nem foglalkoztam vele. Innen, ebből a medencéből a legszebb a kilátás Budapestre. Nekem biztosan. És nekem ez a szépség korlátlanul rendelkezésemre áll. Láttam végig a hidakat.
A Duna pántjait, végig. A Lánchidat, a Margit hidat, a Szabadság hidat, az Erzsébet hidat is. Összevissza a számtalan háztetőt. És még annyi, annyi mindent…
A Bajcsy-Zsilinszky utat ferdén keresztező utcákat. Dessewffy, Zichy, Ó, Lázár, Révai utca. Nem is utcák ezek, járatok, valamiféle vágatok, hogy a házak azért mégse lapuljanak annyira egymáshoz. Azt a csúf óriáskereket is a Deák téren. Láttam az Operaházat, a lépcsőjén egy hölgy igazította a szandálja pántját. Az Andrássy úton, a Stein-palota homlokzatát sajnos nem, mert jó ideje hatalmas reklámok takarják, épp, ahogy a Ferenciek terén a Királyi Bérpalota egyik oldalát. Egy turkálóból lép ki három lány. Rákóczi út egyik ablakából gomolygó fekete füst. Egy fiatal közmunkás a kukán könyökölve cigarettázott. A Mikszáth téren, a Kisfecskében kacsahúsleves, meggyleves, káposztás sztrapacska, paradicsomos húsgombóc és csirkepörkölt volt a napi ajánlat. A turisták birtokba vettek egy sétahajót a Dunán. Egy hajléktalan elaludt a 4-es, 6-os villamoson. A Mátyás-templom tarka cserepeit, a tornyát díszítő vízköpőket. Graffitis falakat a Déli pályaudvarnál. Takarították a Bem mozi teraszát, eltört egy söröspohár.
A Gozsduban mozdulni sem lehet a tömegtől. Egy rollerező lány szoknyáját felhajtotta a szél. A Margit-szigeten, a Hajós Alfréd Sportuszoda előtt szerelmespár csókolózott, a fiú haja még vizes volt. A Parlament el-elmosódó képét a Duna víztükrében. Egy kisfiú elesett a biciklijével, beverte a fejét. Úgy járt, mint én. Az édesanyja kétségbeesetten kiabált. A Rottenbiller és a Damjanich utca sarkán álló épület erkélyén egy németjuhász ugatta a piros lámpánál várakozó autókat. És betont, téglát, piszkos falakat, tetők cikcakkját, kéményeket, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetegét.
Igen. Én is láttam Budapest háztetőit. És akkor nézhetem meg újra és újra, amikor csak akarom. Reggel, délben, este. A hidakat, a hajókat, mindent. Ezért megéri. Én is látom Budapest háztetőit. A Rudasból bármikor, akármikor.