A romániai forradalomról készült tévéfelvételek hatása alatt jelentette ki Vilém Flusser cseh–brazil filozófus, hogy „a képek igenis alakítják a politikát”. Különösen igaz ez a social media korára, ahol
a képek a populista erők kezében propagandaeszközzé váltak, olyan eseményekhez vezetve, mint a Brexit vagy Trump megválasztása.
A képekhez ugyanis adatok kapcsolódnak, globálisan felfoghatatlan mértékű forgalmat generálva, szinte korlátlan lehetőséget kínálva az üzleti és/vagy hatalmi haszonszerzési célú visszaélésekre. Erre a Cambridge Analytica egykori adatszakértője, a botrányt kirobbantó Christopher Wylie hívja fel a figyelmet, a videóban idézett előadásában azt a meghökkentő kijelentést téve, hogy a divatvilágtól tanultak mindent, ami ahhoz kellett, hogy az algoritmusokat fegyverként használják.
Azt tették a Trump-kampányban, amit a divatcégek egy új kollekció bevezetésénél:
a fogyasztóknak legalább háromszor kell találkozniuk a termékkel, egyre hétköznapibb környezetben (a reklámkampánytól a boltok polcáig), hogy a kezdeti sokkot felváltsa a csendes normalizáció.
Posztszovjet esztétika
Ha szeretnénk megérteni, mi vezetett az egykori szocialista blokk mai politikai, gazdasági és mentális válságáig, vissza kell tekintenünk a berlini fal leomlásáig, a Szovjetunió szétszakadásáig, majd a délszláv háborúkig. Ezen történések nyomán emelkedett ki az a posztszovjet esztétika, amit a luxusdivatmárkák, köztük a Balenciaga és a Vetements visszamenőleg is kizsákmányolnak és kapitalizálnak. Mindkét márka mögött ugyanaz a „kreatív géniusz”, a Grúziához tartozó Szuhumiban, a „független” Abházia fővárosában 42 évvel ezelőtt született Demna Gvasalia áll (lásd keretes írásunkat).
A három alkotó által felváltva narrált videóinstalláció Miheil Szaakasvili letartóztatásával indul: „Nem az a fontos, miért áll egy háztetőn, hanem hogy mit viselt ekkor?” – teszi fel az ironikus kérdést Gagoshidze, az egykori grúz elnök régóta Berlinben élő honfitársa.
A rózsás forradalom hőse, aki Európába akarta vezetni országát, és most alig 60 kilósan fekszik egy tbiliszi börtönkórházban, itt még életerős férfi volt,
a luxusmárkák mint státusszimbólumok iránti szembetűnő vonzódással. Természetesen imádta a Balenciagát, úgy váltogatta drága szettjeit, akár az állampolgárságát. Rá többször is visszatérnek mint a korrupció és a gátlástalan privatizáció jelképévé vált bukott keleti politikusra.
A berlini fal lebontása közben a következő jelenet, közben a Wind of Change szól. Megható történelmi pillanat, melynek eljövetelét még egy évvel azelőtt sem láthattuk előre – mennyi esély volt arra, hogy David Hasselhoff az épp ostromolt fal tetején állva integessen a kameráknak? Csakhogy azóta az alkotók szerint olyanná vált az életünk, akár egy Super Mario videójáték vagy Dante pokla: végtelen hurokban járunk körbe-körbe, a demokráciáról édeskeveset tanulva, az oligarchakapitalizmusban vergődve, egyre inkább feladva nehezen kivívott szabadságunkat, és a kollektív kudarc érzetében egyesülve.
Persze vannak, akik mindeközben jól jártak, hatalmas pénzbeli és természeti erőforrásokat kisajátítva maguknak. A videóesszé bemutatja a privatizáció evolúcióját: az első szinten a privatizátor bekebelezi, amit maga körül be tud keríteni. Majd eggyel furmányosabb módon kifordítja a valóságot (akár a Balenciaga a kék IKEA-szatyrot, amit aztán 2100 dollárért árultak), és minden, ami eddig „kívül” volt, „belülre” kerül, az lesz az új magántulajdon (lásd még: elveszíti közpénz jellegét). Végül a tökéletes manipuláció által az egész világunk olyanná válik, akár a Möbius-szalag: többé már nincs is kívül és belül, a magántulajdon határai megszűnnek létezni, minden földi vagyon, erőforrás és hatalom az újgazdag technokraták és az oligarchák kezében összpontosul, akik most a Marsot és az emberiség kollektív tudatát gyarmatosítják, vagy épp háborúznak a szomszédban.
Balkáni Balenciaga
„A politika és a divat is az identitásról szól. Mindkettő ciklikus, rengeteg versengő esztétika van, és mindkettő a kultúránk terméke. A politikai eszmék olyanok, akár a divatirányzatok. Ha hirtelen sokan magukévá tesznek egy koncepciót vagy ideát, az éppúgy működik, akár egy divattrend” – idézik újra Wylie-t. Nem csoda, hogy a hasonló adottságok hasonlóan populista, nacionalista, neokolonialista trendeket szülnek az Elbától keletre fekvő térségben, amely már a feudalizmus felbomlása óta próbál kulturálisan és gazdaságilag felzárkózni a Nyugathoz, miközben a mai napig valójában inkább a Kelet gyarmata (kik és miért is rohannak folyton eligazításra Moszkvába?).
A Balenciaga esztétikája a rendszerváltás utáni időket idézi, amikor a szegénység és a háborús állapotok miatt (Demna esetében a konkrét inspiráció a 2008-as orosz–grúz háború) sokaknak csak levetett, ócska ruhák jutottak, amelyek gyakran ormótlanul lógtak viselőjükön, hiszen már a sokadik testvértől örökölték, olykor bálás turkálókból guberálták össze ezeket. Míg az oligarchák rétege felemelkedett, csillagászati távolságba kerülve az átlagemberekétől, a szegény réteg saját esztétikája a reménytelenség lett – magyarázzák az alkotók. Kialakult a New East identitás, melynek meghatározó szlogenje a No Future (nincs jövő), ezt célozták meg és privatizálták a luxusmárkák. Ami egykor a nélkülözés kivetülése volt, mára oversize- és csóródivattá normalizálódott, akik megengedhetik maguknak, nagyon sok pénzt fizetnek azért, hogy minél topisabban nézzenek ki. Kim Kardashian Vetements-szettje bejutott még a Fehér Házba is, a szerb turbófolk-énekesnő, Jelena Karleuša pedig úgy szerzett kétmillió követőt, hogy azt állította, Kim az ő „balkáni Balenciaga” stílusát másolja.
A kulturális export-import mindkét irányba működik: a Nyugaton normalizált posztszovjet esztétika visszaszivárog a keleti hétköznapokba, csak már úgy, mint Adigos, Pama és Belanciege.
Többnyire ugyanazok a munkások is készítik, ugyanabban az eurázsiai gyárban, kevesebb mint napi 5 euróért, mint az eredetieket. Csakhogy az alkotók szemében a cipők, legfőképp az „eredeti hamisítványok” valójában az ellenállás fegyverei: akárcsak Nyikita Hruscsov cipője, amivel a fáma szerint az ENSZ-ben verte az asztalt, noha ez is csupán városi legenda, közkeletű hamisítvány, még Medvegyev elnök is szívesen „divatozik vele”, a régi szép időkről nosztalgiázva. Hito Steyerl – aki a The New York Times jellemzése szerint egészen új művészi paradigmát képvisel, nem magányos zseni, hanem közösségi gondolkodó – a csapdákat megmutatva itt is az ellenállás lehetséges formáit és tereit kutatja, ahogy tette a Factory of the Sun című installációjában (lásd képünket).
Fényt gyártunk
Részlet Hito Steyerl 2015-ben, a Velencei Biennálén óriási sikerrel bemutatott videóinstallációjából. A Factory of the Sun immerzív alkotás (megidézve a Tron, avagy a számítógép lázadása című sci-fi kulisszáit) a globális adatforgalom felfoghatatlan mértékére, demokratikus látszata ellenére a társadalmi egyenlőtlenségeket mélyítő működésére reflektál, a dokumentumfilm, a videójáték és a táncvideók műfaját ötvözve. Munkásokat mutat be, akiknek fizikai energiáját mesterséges napfénnyé alakítják át egy virtuális stúdióban. Játék és valóság határai elmosódnak, ahogy az emberi erőfeszítésből képernyők által kibocsátott fény lesz, analógiaként arra, ahogy fizetetlen és láthatatlan önkéntes munkánkkal (megosztásainkkal, kattintásainkkal) adatbányász nagyvállalatok szervereit töltjük fel tartalommal. Nem csupán az adatainkat nyújtjuk át nekik, immár privatizálni akarják az utolsó elidegeníthetetlen tulajdonunkat, az identitásunkat is.
Trakilović hoz példát a tökéletes lázadásra: Tom Stoddart brit fotóriporter ikonikus képéről mesél, melyen Szarajevó ostroma közben egy nő magas sarkúban, virágos nyári ruhában olyan elképesztően öntudatosan vonult végig a géppuskafészkek előtt az életveszélyes Mesterlövészek utcáján, akár egy kifutón. Senki nem merte célba venni.
Info: Küldetés teljesítve: Belanciege. Ingyenesen látogatható a Trafó Galériában május 7-ig. Április 22-én 17 órától Éber Márk Áron szociológus, április 28-án 18 órától Wessely Anna művészettörténész-szociológus tárlatvezetésével. Finisszázs május 5-én 17 órától, Hito Steyerl, Giorgi Gago Gagoshidze és Miloš Trakilović filmjeinek vetítésével.
Az ördög Balenciagát visel?
Amióta a Cristóbal Balenciaga nevét viselő spanyol divatház művészeti vezetését 2015-ben átvette a grúz származású divattervező, Demna Gvasalia, botrány botrányt ér körülöttük. Luxustermékként árulják a műanyag „hajléktalanszatyrot” és a fekete szemeteszacskót, ikonikussá tették minden idők legrusnyább lábbelijét, a műanyag Crocs papucsot, és több ezer dollárért árulnak elhordottnak tűnő edzőcipőket. Tartottak divatbemutatót az Európai Parlament ülésterméről mintázott térben, sáros építkezésen, kétkezi munkásnak és menekültnek öltöztetett modellekkel. Tavaly számos híresség dobta ki teátrálisan az összes Balenciaga luxusholmiját, miután reklámkampányukban gyerekeket tárgyiasítottak, és felnőttes kellékekkel (köztük BDSM-nyakörvekkel) szerepeltették őket egy kompozícióban, amit később „rossz marketingdöntésnek” igyekeztek beállítani.
Következő kampányukban irodai divatfotójukon egy 3000 dolláros táska mellett az íróasztalon hever az amerikai legfelsőbb bíróság egy 2008-as ítéletének egyik oldala, amely megerősíti, hogy a gyermekpornográfia nem tartozik a szólásszabadságról szóló első alkotmánykiegészítés védelme alá, míg a háttérben utalások láthatók gyerekek aggasztó ábrázolása miatt vitatott művészekre és alkotásaikra. Elég sok az állítólagos „véletlen” ebben, különösen annak ismeretében, hogyan próbálja a divatipar manipulálni a döntéseinket és a közízlést, tehát joggal tarthatunk attól, hogy rejtett üzeneteikkel olyasmit próbálnak normalizálni, ami morálisan erősen helyteleníthető.
