Az IPCC – az ENSZ klímaváltozás-ügyi kormányközi testülete – jelentéseivel kapcsolatban a legfontosabb tudnivaló, hogy mindig jobb helyzetet mutatnak, mint amilyen a valóság.
Ez részben a késleltetésből fakad: a jelentések szükségképpen mindig a múltbeli tényekre támaszkodnak, amelyek egy progresszív folyamat esetében sosem tudnak hiteles pillanatképet adni. Részben pedig a munkamódszerből: a dokumentumok főbb megállapításait tudósok rögzítik, de a végső szöveget politikusok fogadják el, mindig kompromisszumokra törekedve (és a legerősebb tételeket gyakran kihúzva vagy tompítva). Mindezt figyelembe véve a testület legutóbbi, a közelmúltban nyilvánosságra hozott összefoglaló jelentésének legfontosabb üzenete, amely röviden úgy foglalható össze, hogy „a 1,5 Celsius fok még mindig elérhető, de…”. Ez a gyakorlatban azt jelenti: a matematikai esélyen kívül nincs sok remény a klímaválság megfékezésére. A sokat emlegetett 1,5 fok ugyanis – amelyből 1,1 már megvalósult – arról szól, hogy
a globális átlaghőmérséklet emelkedésének van egy olyan szintje, amelyen túllépve a növekedés az egymást erősítő hatások miatt visszafordíthatatlanná és (emberi eszközökkel) kontrollálhatatlanná válik.
Márpedig mind a földi klíma, mind az azt befolyásoló civilizációs hatások hatalmas tehetetlenséggel rendelkeznek. Ha a világ ebben a pillanatban elérné a karbonsemlegességet, az éghajlat egy jó darabig még akkor is melegedne, és ha ma megszületne a döntés a nulla kibocsátásra történő áttérésről (aminek az előzőhöz hasonlóan negatív a valószínűsége), akkor is évekbe telne mindezt a gyakorlatba átültetni.
Ráadásul a már említett késleltetés miatt a mostani összefoglalóban még nincsenek is benne az ukrajnai háború friss hatásai, amelyek nyomán alig van gazdasági régió, ahol ne nőtt volna meg a kibocsátás. Európában szenes erőműveket és szénbányákat nyitnak újra, az EU az orosz gázt az eredendően az ázsiai piacra szánt LNG-szállítmányokkal pótolja, emiatt Ázsiában mindennel fűtenek, ami ég – elsősorban természetesen ott is szénnel. Némiképp hasonló folyamatok zajlanak Dél-Amerikában és Afrikában is, leginkább azért, mert a gáz és az olaj túlságosan drága: ahhoz is, hogy megvegyék, meg ahhoz is, hogy ha van nekik, saját maguk használják el. (Márpedig egységnyi fűtőértékre vetítve a szén karbonlábnyoma jóval magasabb, mint az olajé vagy a gázé.) Ehhez jön még a – már a jelentésben is emlegetett – tartós aszály.
Észak-Amerikában, Európában és Ázsia egyes részein, ami miatt a vízerőművek kevesebb áramot termelnek, az atomerőműveket pedig nyaranta vissza kell szabályozni az elégtelen vízhűtés miatt, meg a Covid utáni gazdasági felpattanás, és máris megvan a magyarázat a megmagyarázhatatlanra: miközben a jelenlegi klimatikus viszonyok, és vele az emberi civilizáció megmentéshez az üvegházgáz-termelés gyors csökkentésére lenne szükség, a kibocsátás változatlanul (illetve a háború kezdete óta gyorsuló ütemben) nő.
Ez a tény, vagyis hogy továbbra is növekedés van csökkenés helyett, miközben a légkör szén-dioxid-koncentrációja történelmi csúcson van, az első tétele az IPCC összefoglalójának. A második pedig az, hogy a másfél fokos korlát betartására papíron még mindig van egy szikrányi esély, amihez azonban nagyon kemény feltételek teljesülésére van szükség:
a kibocsátás további növelését nem egyszerűen meg kell állítani, hanem még 2025 előtt (!), vagyis három éven belül csökkenésbe kell fordítani,
2030-ig a jelenlegi szinthez képest legalább 43 százalékkal, 2035-re 60 százalékkal kell csökkenteni a gáztermelést,
legkésőbb 2050 elejére el kell érni a nettó nulla kibocsátást
Utóbbi a gyakorlatban azt jelenti, hogy vagy nem engedünk a levegőbe újabb üvegházgáz-mennyiséget – aminek az elképzeléséhez rendkívüli fantázia kell –, vagy csak annyit, amennyit más módokon, például növényi alapú „nyelők” telepítésével, a szén-dioxid mesterséges kivonásával és eltárolásával stb. ellentételezni tudunk.
A jelentésből az is kiolvasható (de ha nem írnák le, akkor is így lenne), hogy amíg az energiafelhasználásunk nagyobbik fele fosszilis forrásból származik, addig a fenti feltételek teljesítése hiú ábránd. Vagyis, amikor azt olvassuk, hogy a német autóipar – többek között a magyar kormány aktív támogatásával – a bizonytalan jövőbe prolongálná a belsőégésű motorral szerelt autók gyártásának 2035-re előírt bevezetését, vagy hogy az Orbán-kabinet új gázerőművek építésével akarja fedezni Magyarország energiaigényét (hogy az új akkumulátorgyárak érdekében, vagy bármely más megfontolásból, az a klímának mindegy), akkor gondoljunk arra: ezek a lépések jelentik a legbiztosabb utat a klímakatasztrófa felé.
Szintén az IPCC-jelentésből következik, hogy elkerülhetetlen az új fosszilis források finanszírozásának és állami támogatásának megszüntetése. Perdöntő jelentősége van tehát például annak, hova sorolja be az EU a földgázt, ad-e támogatást mondjuk gázerőművek létesítéséhez. Erős (főként gazdasági) érvek szólhatnak amellett, hogy adjon, de akkor az 1,5 foktól biztosan, a ma ismert emberi társadalomtól pedig nagy valószínűséggel elköszönhetünk.
A testület javaslatainak valódi súlyát az adja, hogy mi az alternatíva; hogy mi történik, ha a klimatikus folyamatok végképp kicsúsznak az emberiség ellenőrzése alól. Hogy ennek egyre nagyobb a valószínűsége, azt a figyelmes újságolvasó többek között abból is észreveheti, hogy megszaporodtak az olyan cikkek a világsajtóban, amelyek a melegedés megállításának ábrándját elengedve már az alkalmazkodást, vagyis az elkerülhetetlen változásokra történő felkészülést sürgetik. Ennek azonban pillanatnyilag még az 1,5 foknál is sokkal kisebb az esélye, mivel olyasmit kellene elfogadtatni az emberiséggel, hogy a létszáma mondjuk a jelenlegi népesség egytizedére esik még ebben az évszázadban; hogy az átlagos földi életszínvonal a legszegényebb afrikai országokénak szintjére zuhan, és hogy a mai civilizációs vívmányok többsége ugyanúgy elérhetetlenné válik, mint a közlekedési infrastruktúra, az egészségügyi ellátás vagy mondjuk a mai értelemben vett államszervezet.
Az IPCC által közzétett eddigi hat jelentés, illetve az azokból készült mostani összefoglaló története azért különösen szomorú, mert már az elsőben is benne volt a lényeg, miközben akkor még reális lehetőség lett volna a folyamatok befolyásolására. Sajnos az említett struktúrából – hogy tudniillik a tudósok megállapításait politikusok „szűrik” – szinte törvényszerűen következik a kudarc: az igazán sokkoló, a globális gondolkodást ténylegesen átalakítani képes állítások mindig kimaradtak a jelentésekből. Mintha a Ne nézz fel! című film előzménytörténetét látnánk hosszan elnyújtva, hét epizódban: az emberiség megmentése érdeklődés híján elmaradt.
A globális átlaghőmérséklet emelkedésének van egy olyan szintje, amelyen túllépve a növekedés az egymást erősítő hatások miatt visszafordíthatatlanná és (emberi eszközökkel) kontrollálhatatlanná válik.