A történelmi tudat a nemzeti önértékelés alapja. Az emberi emlékezethez hasonlóan működik – ha elsorvad vagy ha hamis, akkor beteg lesz a nemzet lelke. Önhitté lesz, vagy lebecsüli önmagát. A legfontosabb események a történelmi folyamatok útjelzői. Mutatják, hogy milyen úton jár és merre tart egy nemzet. Számos ilyen történelmi sorsforduló van, az egyik legfontosabb Trianon.
1. Történelmi igazságtétel vagy elhibázott nagyhatalmi döntés?
Napjainkra a történelem a leghatékonyabb propagandaeszközzé változott. Minden országban tudják, hogy mit akarnak elhinni az emberek, és arra építik, amit a regnáló hatalom el akar hitetni. Így volt és van nálunk is. Ezért hazánk múltjáról sincs hiteles történelmi ismeretünk, az emberek többsége hamis szemüvegen át látja a múltat. De a nemzet lelki egészsége miatt is fontos, hogy tudományosan megalapozott véleményünk legyen a nemzet sorsfordító eseményeiről, köztük Trianonról is.
Ezer éven át a magyar királyság a Kárpát-medencében élő népek mindegyikének a hazája volt, felbomlásának gyökerei mélyrehatóak és következményei is szerteágazóak. A nagyhatalmi érdekek alapján, erőszakkal létrehozott, mesterségesen kialakított országokban nemcsak a nemzeti különbségek éledtek fel, hanem az addig egységes gazdasági térség szétdarabolása új, máig élő gazdasági- társadalmi gondokat, robbanásveszélyes belső viszonyokat is teremtett. Az elhibázott döntések következményei vezettek például Jugoszlávia és Csehszlovákia megszűnéséhez, a Balkánon állandósult veszélyhelyzet létrejöttéhez.
Megőrizhető lett volna a magyar királyság területi egysége? Aligha. A török birodalom széthullása nyomán területszerző harc kezdődött az újonnan szervezett államok között (Románia, Bulgária, Szerbia). Küzdelmük a nagyhatalmak érdekeit is befolyásolta, ezért bevonták őket különféle hatalmi szövetségekbe. Oroszország már az 1860-as években odaígérte Délvidéket Szerbiának, Franciaország Erdélyt a románoknak.
Az új „nemzetállamok” politikai propagandájában kiemelt szerepe van annak az állításnak, hogy a magyar uralkodó osztály felelős a háborúért és Trianonért, mert ezer éven át példátlanul elnyomta a különféle nemzetiségűeket – csakhogy ez nem teljesen igaz. A politikai nemzet létrehozása, a nemzetiségek elnyomása és asszimilációja Európa minden országában jellemző volt. (Anglia az íreket irtotta, Franciaország nem ismerte el az országban élő más etnikumú kisebbségeket, de az Egyesült Államokban az őslakosok többségét alkotó indiánokat is „semlegesítették”.)
Hasonló törekvések voltak a Habsburg birodalomban és a magyar királyságban is. 1868-ban azonban már egy liberális szellemű, szinte egyedülállóan demokratikus nemzetiségi törvény született, amely jelentős közösségi jogokat biztosított a sokféle fejlettségű, eltérő társadalmi szerkezetű, különféle etnikumú kisebbségek számára. Kétségtelen, hogy hol erősebb, hol gyengébb magyarosítási törekvések később is előfordultak. De az elgondolkodtató, hogy az erdélyi románságnak akkor több egyéni joga volt, mint a román fejedelemségekben élőknek. 1914-ben 2901 alapfokú iskola, 4 főgimnázium, 8 tanítóképző és 20 egyéb középfokú intézmény folytatott román nyelvű oktatást. Az Astra, a Gozsdu Alapítvány, a Liga Culturala hivatalosan a román nemzeti kultúra művelését szolgálták. Az elsők között került sor a zsidóság részleges, majd teljes egyenjogúsítására is,1867-ben, illetve 1895-ben.
A későbbi történések azt bizonyították, hogy a „népek önrendelkezésének” jelszavával elsősorban az ellenséges birodalmak felosztását alapozták meg, és a győzelem után el is felejtették azt. Jellemző a győztesek mentalitására, hogy az egyik hangadó román politikus, Carol Davila szerint: „Aki román földön születik, az román”.
Nem vitatható, hogy a Magyarországon évtizedeken át hatalmon lévő konzervatív-nemzeti politikai csoport felelős azért, hogy képtelen volt az egyre fenyegetőbbé váló belső társadalmi és nemzeti problémák megnyugtató megoldására. Pedig a belső átalakulásra 1918 végéig voltak lehetőségek: ilyen lett volna például a nemzeti alapon létrehozott tartományok Svájchoz hasonló föderációjának létrehozása. Az önérdekeit féltő elit azonban elmulasztotta ezt. Nem készült forgatókönyv katonai vereség esetére sem, a kormányok illúziókat kergettek. A franciapárti Károlyi a meghirdetett demokratikus rendezésekben, Kun Béla a bolsevik Oroszország segítségében bízott. 1919 tavaszára azonban már minden eldőlt, az osztozkodás a kulisszák mögött már régen megtörtént. Nem Trianon döntötte el a nemzet sorsát.
2. Megoldotta-e az Európai Unió a nemzeti kisebbségek problémáit?
Nem! Az új világ sem tud igazságot szolgáltatni a népeknek, mert csak az egyén szabadságát ismeri el. Emiatt újraélednek a sérelmek, van fogadókészség az ordas eszmékre.
Az Európai Parlament 2018. február 7-én határozatot hozott az őshonos kisebbségek jogainak széles körű védelméről. Benne van az anyanyelv széles körű érvényesítésének joga is, például az oktatásban, ami számunkra különösen fontos – de a tagországok dolga a megvalósítás! 1995-ben már volt egy keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről, de az nem volt kötelező, és több tagország (például Franciaország) nem is írta alá. A mostani határozat kötelező erejű, amit a képviselők fontos előrelépésnek tartanak egy átfogó jogszabály létrehozása felé.
Magyarország társadalma ezernyi szállal kapcsolódik össze a határain kívülre került milliós magyarsággal. A nemzeti összetartozás tudatának megőrzése és cselekvő megélésének tovább szélesítése érdekében természetesen támogatni kell a nemzeti identitás ápolásának minden olyan hagyományos és új formáját, ami nem a magyarországi pártpolitika eszköze. Az igazi nemzetvédelmi alternatívánk azonban egy olyan átfogó, európai nemzeti kisebbségvédelmi állásfoglalás elérése lehet, amely az egyéni szabadságjogok mellett kiterjed a kollektív jogokra is. (Például iskolák fenntartása, anyanyelv korlátozások nélküli használata, teljes kulturális szabadság, ) Így nem egy erőtlen ország, hanem egy erős közösség garantálná a kisebbségi magyarság és más nemzeti kisebbségek megőrzését.
3. Miért fáj Trianon?
Európa boldogabbik fele nem ért meg Trianonhoz hasonló megcsonkítást, ezért nem érti meg, hogyan fájhat ennyire egy nemzetnek egy száz éve ejtett seb. Pedig a dolog egyszerű.
Az ember túléli, ha elveszíti a karját, a lábát vagy az emlékezetét, de élete már nem úgy folytatódik, mint annak előtte. Lehet élni, de az elvesztett testrész hiányát nem lehet pótolni. Így van ez a nemzet esetében is. Az első világégés után a határokon túlra került, szülőföldjükön maradt magyarok más világba kerültek, mint korábban voltak. Idegenné váltak saját szülőföldjükön. Nemcsak a jelenüket veszítették el, de megfosztották őket - és bennünket - a múlttól, a jövőjüktől is.
Bár a mindennapok lehetnek boldogok, az ott élő magyarok életét örökre megnyomorította a rájuk erőszakolt országváltás. Sohasem lehetnek azzá, amivé lenni akarnak – az egész életük kényszerű alkalmazkodás. A „lelkek Trianonja” volt ez, amelyik generációkon át is képes fájdalmat okozni. A pszichológia szerint léteznek olyan „transzgenerációs téglák”, amelyek nemzedékeken átívelő alap-üzeneteket hordoznak az életről, a családról és a nemzetről. Ezek közé tartozik Trianon fájdalma, ami közvetlenül vagy közvetve a magyar társadalom nagy részének érzelmeire és gondolkodására is hatással van. Így történt ez egykor a zsidók népével, akik kétezer éven át őrizték az elvesztett ország emlékét. Történelmünkben, kultúránkban és a lelkünkben mi is hordozzuk és őrizzük a közös nemzeti lét évszázadainak emlékeit.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.