Mint az közismert, kiváló kormányunk intézkedése nyomán egyházainknak módjuk nyílt einstandolni az általuk működtetett, oktatási vagy hitéleti célokra használt ingatlanok tulajdonjogát. Ha e lépés okát keressük, két nemes cél sejlik fel: egyrészt vagyonuk csökkentésével még nehezebb helyzetbe hozni az önkormányzatokat, másrészt tovább korrumpálni az egyházakat.
Az utóbbi célt felismerve nem is mindegyik hazai felekezet akart élni a felkínált lehetőséggel. Nem úgy, mint a Szeged-Csanád Egyházmegye, amely nagyon is megragadta volna az alkalmát az újabb gazdagodásra. Némely önkormányzatok ellenállását tapasztalva az egyházmegye püspöke, Kiss-Rigó László azzal kardoskodott a kiszemelt ingatlanok lenyúlása mellett, hogy az elmúlt években rengeteg pénzt fordítottak ezek fejlesztésére. (Arról persze nem szólt a fáma, hogy ugyanezen intézmények felújítására, eszközeinek beszerzésére az önkormányzatok is jelentős summákat költöttek, olykor hitelből…)
A püspök úr érvelése – első hallásra – méltánylandónak tűnik. Ám ha belegondolunk, hamar adódik a kérdés: ugyan honnan is van az a rengeteg pénz? A válasz pedig meglehetősen egyértelmű: az államtól! A „magyarok” által megtermelt és befizetett adóforintokból, amelyeknél ugyan nem különíthető el, hogy szegedi vagy soproni befizetésekből származnak-e, de egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, és fogadjuk el, hogy az egyházmegye támogatása helybéliek adójából ered. Ez esetben logikus-e, hogy a helyi emberek és vállalkozások pénzéből az egyház nemcsak működteti az óvodát-iskolát, de erre hivatkozva – mintegy ajándékként – megkapja a helyiek vagyontárgyait is?
Persze nem Kiss-Rigó püspök úr találta fel a közpénzek elsíbolásának azt a technikáját, amely az állam pénzén (és hathatós segítségével) teszi lehetővé a közvagyon magánosítását. Volt már, hogy valaki többmilliárd forintos, államilag garantált hitelt vehetett fel az egyik országos kereskedelmi tv-csatorna megvásárlására, majd a hitelt a hirtelen és jelentősen megugró kormányzati hirdetések bevételéből törlesztette. Volt olyan is, aki megvett egy lepusztult hőerőművet, hogy hamarosan vissza is adja az államnak, csak éppen a két időpont között osztalékként kivette a cég évek alatt felhalmozott tőketartalékát. A sor még hosszan folytatható lenne, mondjuk a közelmúltban lezajlott Vodafone-ügyletekig, amikor is az állam egy haveri cég kezére játszotta a távközlési vállalat meghatározó tulajdoni hányadát.
A jövő sem ígérkezik jobbnak: most éppen 12, állami és uniós pénzből felújított kastély magánosítására készülnek tervek. Visznek mindent, ami mozdítható, és azt is, ami nem.
A kérdés csak az, hogy mi lesz, ha már az utolsó ezüstkanalat is sikerült zsebre tenni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.