Igen, ez a valóság. Ez – amikor az ukrajnai fronton naponta ezrek halnak meg, vagy válnak nyomorékká, közben politikusok kötnek alkukat és rúgnak fel korábbi megállapodásokat. Míg az agresszor már alkudozna és olthatatlan békevágyáról blöfföl támogatóinak szűk kórusával, addig az áldozat mostanra vérszemet kapott és nem hajlik a kompromisszumra. Ukrajna vezetői és az ország lakóinak 95 százaléka a felmérések szerint nem hajlandó elfogadni a fegyverszünet „területet békéért” verzióját. Szerintük az ilyen alku csak átmeneti lenne és alapot szolgáltatna Oroszországnak arra, hogy akár fél év múlva, de néhány év felkészülés után mindenképp folytassa területszerző hadjáratát.
Most mindenki, ukránok és oroszok, európaiak és amerikaiak egyaránt azt találgatják, hogy mikor és a front melyik szakaszán indítja el Ukrajna a hónapokkal ezelőtt beharangozott ellentámadást. A háború első hónapjaiban Ukrajna azért kapta a dollár-tízmilliárdos katonai segítséget, hogy megvédhesse magát, hogy meg tudja fékezni a további területvesztést. Mostanra azonban gyökeresen megváltoztak az erőviszonyok. Fordult a hadiszerencse, és az ellentámadás bizonyosságán túl leginkább az a kérdés, hogy mennyire lesz képes megroppantani az orosz védvonalakat az ukrán hadsereg.
A nagy átverés eddig leginkább az ukránoknak sikerült. Ki gondolta volna 2022 márciusában, egy hónappal a háború megindítása után, hogy Vlagyimir Putyinnak először Iránnál kell házalnia drónokért, majd megalázottan körüludvarolnia Kínát a támogatás reményében?
Gyorsan elfelejtődött, miként borzongott a világ a Kijevhez lassan közelítő, 60 kilométeresre duzzadt, tankokból és egyéb páncélos harckocsikból álló menetoszloptól. Akkoriban még azt találgatták a katonai elemzők, hogy mekkora partraszálló erővel lehetnek képesek elfoglalni Odesszát, hogy onnan egy újabb ugrással megteremtsék a szárazföldi összeköttetést a Dnyeszter-menti orosz enklávéval.
Kijev ostroma elmaradt, Odesszát néhány fájdalmas rakétatalálaton túl a háború meg sem érintette. Viszont a fekete-tengeri flotta büszkeségét, a zászlóshajó Moszkva cirkálót elsüllyesztették a flottával nem is rendelkező ukránok. Sőt, a jelképes jelentőségű Kígyó-sziget visszafoglalásán és néhány további, kisebb hadihajó elpusztításán túl, a partoktól háromszáz tengeri mérföldnyire szorították ki az orosz haditengerészetet. De hát erre már ki emlékszik?
Hatalmas veszteséget szenvedtek az oroszok azzal, hogy elsüllyedt a Moszkva hadihajóEzen a ponton mindenképp érdemes megvizsgálni, hogy az ukrajnai hadszíntéren kívül hogyan áll a helyzet a többi fronton a szemben állók között. Mert ugyebár Ukrajna mögött ott áll a vele szövetséges országok közel ötven fős csoportja. A frontok meg többfélék, és ha nem is annyira véresen látványosak, de semmivel sem kevésbé fontosak a háború végső kimenetelét tekintve. Ilyenek a diplomáciai, a nemzetközi gazdasági, a katonapolitikai frontok. Bármerről is nézzük, Oroszország ezek mindegyikén cudarul áll, sőt, leginkább vesztes csaták sorozatát volt kénytelen elkönyvelni.
De vegyük sorjában. A háború elindításának egyik, azóta bevallott indoka az volt, hogy Oroszország nem engedheti meg a geopolitikai érdekeit szem előtt tartva, hogy Ukrajna a NATO tagjává váljon. Mert az orosz értelmezés szerint ez annyira lerövidítené a NATO rakétáinak repülési idejét Moszkváig, hogy értelmezhetetlenné válna a válaszcsapás lehetősége.
Amint látjuk, az orosz elnöknek sikerült elérnie pont az ellenkezőjét! Finnország és majd Svédország felvételével Oroszország közvetlen határa a NATO-tagországokéval pontosan a duplájára nőtt. Oroszországnak még a hidegháború legdermesztőbb éveiben sem sikerült olyan hangulatot teremtenie, amivel felmerült volna a történelmileg megalapozott blokkon kívüliség feladása Helsinkiben és Stockholmban. Korábban az érintett 1200 kilométer hosszú határszakasz védelmét katonai értelemben komolytalan létszámú és technikai felszereltségű hadseregcsoporttal tudta megoldani Oroszország. Mostantól ez így biztosan nem maradhat, ahogyan az orosz ultrapatrióták meg is fogalmazták, Oroszország nem állhat szégyenszemre „letolt gatyával” az ellenség előtt!
Hogy ezen felül a gyakorlatban mit jelent még a finn és a svéd NATO-tagság? Például azt, hogy a Balti-tenger NATO-beltengerré vált, magyarán Oroszország katonai értelemben kiszorult róla.
Az ellenséges rakéták repülési idejéről meg annyit, hogy Oroszország második legfontosabb, legnagyobb városa, a második főváros, Szentpétervár szárazföldön 130 kilométernyire van a finn határtól. A tenger felől nézve Szentpétervártól 200 kilométernyire forgolódhatnak anélkül a B-52-es stratégiai vadászbombázók, hogy megsértenék az orosz légteret. Ezt meg is tették legutóbb idén március 11-én.
És ha mindez nem lenne elegendő, március közepén szándéknyilatkozatot írtak alá a dán, a svéd, a norvég és a finn légierő parancsnokai országaik légierejének egyesítéséről. A Ramstein támaszponton a regionális amerikai légierő parancsnokának jelenlétében történt aláírásnak rendkívüli a jelentősége. A skandinávok összesen 410 vadászgépből álló légiflotta erejét tudják egyesíteni. Ebben 114 darab F-16, 62 darab F-18, 37 darab F-35, 90 darab Gripen szerepel, valamint az éppen beszerzés alatt levő további 106 darab F-35. Félelmetes képességekről van szó, sőt, az együttműködésnek része a rádiólokációs rendszerek működésének összehangolása, valamint a légvédelmi radarok információinak kölcsönös kezelése. Ennyit a katonapolitikai front vesztett csatájáról.
Diplomáciai téren sincs oka örömre a Kremlnek. Vlagyimir Putyin egyértelműen arra számított, hogy az úgynevezett Nyugat nem lesz képes egységes fellépésre. Ezzel szemben az orosz elnöknek sikerült soha nem tapasztalt egységbe kovácsolni az egymással sokszor nyíltan rivalizáló államokat. Az EU és a NATO tagállamai példátlan összhangot teremtettek, még a vitás kérdéseket is úgy képesek operatívan kezelni, ahogyan korábban csak ritkán.
Nem jelenthet vigaszt az oroszoknak az álláspontját a leginkább elfogadó Magyarország igyekezete sem. A szankciókat megszavazó, de azokkal kitartóan szembehelyezkedő, a fegyverszállításokat elutasító Orbán-kormány teljesen ellehetetlenült a szövetségi rendszeren belül. Magyarország marginálissá vált, érdekérvényesítő képességét teljesen elvesztette, így lassan a Kreml számára is érdektelenné válik.
Ahogyan Magyarország az EU-ban, úgy Oroszország a világpolitika színpadán vált magányossá. Teljes kudarcnak könyvelhető el, hogy a vazallusszerepet betöltő illegitim fehérorosz Lukasenka mellett már csak Irán, Észak-Korea, Kuba és Venezuela mondható szövetségesnek. Kína és India érthetően saját világpolitikai érdekeit tartja szem előtt, a moszkvai kapcsolat nekik leginkább üzlet. Ez pedig a diplomácia frontján nem mást jelent, mint vesztes csatát.
Ehhez hasonlóan van szorult helyzetben Oroszország a nemzetközi gazdaság frontján. Kína és India nem mondott le az Oroszországgal köthető üzletekről. De még ez is csak enyhíteni képes a kemény szankciók hatását. Moszkva néhány saját űrkutatási fejlesztésen kívül nem tulajdonol modern csúcstechnológiákat. Azoknak az oroszok kizárólag felhasználói, így most a szankciók valóban fájdalmasan érintik a birodalom működésének szinte minden területét. Leginkább az informatika, a telekommunikáció, a közlekedés és a logisztika világa teszi kiszolgáltatottá az orosz gazdaságot, ami lassan kivérzik...
Az elmúlt napok hírei azt jelzik, hogy Oroszországnak egyedül a titkosszolgálatok között folyamatosan zajló ütközetek jelenthetnek vigaszt.
Ezek az egymásnak feszülések ritkán kerülnek reflektorfénybe. Most mégis olyan botrány kerekedett, amilyenre a Snowden-akták nyilvánosságra hozatala óta nem volt példa.
Valaki(k) eddig két hullámban több száz szigorúan bizalmas jelölésű Pentagon dokumentumot tett(ek) közkincsé. Az ügy nagyon zavaros, mivel nem lehet tudni, hogy mennyire hitelesek a formailag nagyon is valóságosnak tűnő katonai és hírszerzési anyagok.
A fénymásolatok jelentős része az ukrán katonai képességekre, az élő erőre és a technikai felszereltségre vonatkozik. Mégsem az ukránokra nézve legfájdalmasabb a szivárogtatás, mivel a tervezett ellentámadásnak sem az időpontja, sem a lehetséges helye nem szerepel az eddig megismert dokumentumokban. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és csapatának tagjai valahogy nem tűntek meglepetteknek. Kijevben úgy tesznek, mintha nem is kéne annyira komolyan venni a történteket. Azért biztos, ami biztos alapon bevallották, hogy gyorsan módosítottak a tavaszi terveik néhány részletén.
A legkényesebbek a szövetséges államok vezetésében folytatott lehallgatások, és a hivatalos személyekhez kapcsolódó adatgyűjtések bizonyítékai. Biztosan lesz néhány tisztázó egyeztetése az amerikaiaknak az izraeli, a török, az ukrán, a dél-koreai és a magyar kollégáikkal.
Magyar vezetőket is lehallgatott az Egyesült Államok titkosszolgálataWashingtoni körökben most még a lázas tűzoltás folyik. Minden eszköz bevetettek, hogy kiderítsék, kinek köszönhetik a húsvéti „ajándékot”. Először természetesen az oroszokra terelődött a gyanú. Vlagyimir Putyin elnök köztudottan otthonosan mozog a titkosszolgálati akciók világában. Pár ütemmel később viszont már korrigáltak az illetékesek: az anyagok kikerülése nem valószínű, hogy az oroszok műve, ők legfeljebb csak éltek az ölükbe pottyant lehetőséggel, és megpróbálják a legtöbbet kihozni a kincsből. Régi vágyuk, hogy erősítsék a bizalmatlanságot az Egyesült Államok szövetségeseinek körében.
A történések jelenleg annyira szövevényesek, hogy mindenki csak találgat. Annyi mindenkinek állhat érdekében a szennyes kiteregetése, vagy a dezinformáció ilyen módon való terítése, a zavarkeltés, a valós szándékok leplezése, vagy akár a figyelem elterelése, hogy nehéz nem belelátni a nagy titkosszolgálatok képességeit az időzítés és az adagolás profizmusába.
Ne legyünk naivak. Valakik mesterien vezénylik a nagy átverés. Ezen a fronton még nem dőlt el, hogy ki áll nyerésre.
