;

ellenzék;kereszténység;

- Ellenzékiség – kereszténység

Ellenzékiség – kereszténység! Ezzel a címmel tartott előadást dr. Dornbach Alajos szabaddemokrata képviselő, egykori piarista diák mindjárt az első szabad választás után a kecskeméti Piarista Gimnáziumban. Meghökkentő volt akkor ez a szókapcsolat, hiszen abban az időben a kormánypártok azonosították önmagukat keresztény alakulatokként. 

Az egyház „két évezred viharában” sok mindenen ment keresztül az üldöztetéstől az eltűrtségen át a hatalmi helyzetig. Ez nem volt másképp a huszadik és huszonegyedik században sem. Rendtársaim - Lukács László és Kállay Emil - is felhívták a figyelmet erre. A két világháború között viszonylag hatalmi helyzetben voltak az egyházak, de csak a „bevettek”. A második világháború közeledtével pedig a zsidónak minősítettek egyenesen fizikai kiirtásra voltak ítélve, milliók el is pusztultak közülük. Ez ellen a bevett egyházak jeles képviselői tiltakoztak, sőt számosan közülük mártíromságot is szenvedtek (mint például Kolbe atya Auschwitzban, vagy Salkaházi Sára a magyar vészkorszakban).

A létező szocializmus első három évtizedében azonban az egyházak a létükért küzdöttek. Az enyhülés idején viszont már fennállt az elkényelmesedés veszélye. Azzal is szembe kellett néznünk, hogy a rendszerváltás után sokan, akik korábban nem is voltak vallásgyakorlók, az egyház működését mindenestől kollaborációnak bélyegezték.

A régi rendszerben a hatalom élt azzal az eszközzel is, hogy létrehozta a békepapi mozgalmat. Ezt nem azért tette, hogy bázist teremtsen magának - arra nem is volt szüksége -, hanem hogy megossza az egyházat. A békepapságnak azonban csak kis része volt besúgó, a többség úgy vélte, hogy így nagyobb mozgásteret kap, talán egy kicsit jobb életszínvonalat is. Sok békepap plébános „árnyékában” a káplánok biztonságosabban tudtak dolgozni, például a hitoktatásban. Ennek ellenére fájdalommal láttam, hogy sok jól dolgozó papot elintéztek annyival: „nagy békepap”. Pedig az egyház – szelíden bár, de mégis – a létével volt a rendszerrel vagy legalábbis annak túlkapásaival szemben amolyan „ellenzék”.

A rendszerváltás aztán meghozta a teljes szabadságot. Komolyan vettük az új kihívást, azt, hogy a rendszerváltás nem azt jelenti, kényelmesebben élünk, hanem hogy új, sokszor nehéz feladatok várnak ránk. Az új iskolák alapítása pl. nehezebb feladat volt, mint az elején gondoltuk.

Lassan azonban minden megváltozott: megint vannak támogatott és megtűrt vallások. Ezt hívő ember nem fogadhatja el. Az ökumenizmust, a keresztények egymáshoz való közeledését a katolikus egyház már hivatalos tanításként hirdeti. Az egyház mindig szívén viselte a szegények sorsát is. Erre példa a jelenlegi pápa, aki igazán szegény vidékről jött, valamint „magyar hangja”, Beer Miklós nyugalmazott váci megyéspüspök.

Miért írom ezt a cikket? Azért, mert tartani akarom a lelket azokban a keresztényekben, sőt azokban a jóakaratú emberekben, akik az ilyen értékek mellett elkötelezettek, de nem értenek mindenben egyet a kormány politikájával. Keresztény lehet az is, aki nem ért egyet a jelenlegi választási rendszerrel, az egykulcsos adórendszerrel, a határon kívül élő magyarok választási lehetőségének megkülönböztetésével. Azzal, hogy aki nyugatabbra él, annak a követségre kell utazni szavazás céljából, aki keletebbre, az levélben, otthonról is szavazhat.

Lehet jó keresztény az is, akinek nem tetszik, hogy az egészségügy és az oktatásügy a belügyminiszter („rendőrminiszter”) alá tartozik. Jó lenne, ha az orvosokat és az egészségügyben dolgozókat úgy megfizetnék, hogy ne menjenek külföldre. Persze, hivatástudatból sokan így is itthon maradnak. De ők annyira túl vannak terhelve, hogy ennek néha a beteg látja kárát.

Jó lenne tartani a lelket azokban, akik a keresztény értékeket vallják és élik, de az ország érdekében a jelenlegi ellenzékre szavaznak.

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.