A hetvenes évek elején szociológiát tanultunk a boldog emlékezetű Heleszta Sándortól az ELTE-n, és egyetemi társaimmal meg másokkal azon tanakodtunk, hogy milyen jó lenne, ha százezer vagy milliónyi személy eredetének, személyiségének, életének – sorsának – adatait felhasználva megjósolhatnánk egy ember várható életlehetőségeit, így figyelmeztetve az esetleges buktatókra és segítve a döntéseiben. Micsoda támogatás volna ez a pályaválasztáshoz, netán a párválasztáshoz, gyermekvállaláshoz! Szóval az egyén életéhez.
Elképzeléseink a népművelők realitástól elszakadt álmainak tűntek. És íme, most itt a mesterséges intelligencia, ami (ha jól értem) egy efféle projektet könnyedén megvalósíthat, ha jelenleg nem erre használják is.
Másik jóslatunk szintén a hetvenes évek elejéről a nyomtatott irodalom eltűnése volt. Pontosabban a print, a könyvek felváltása egy fákat megóvó, papír nélküli kultúrával. Annak idején mikrofilmben gondolkodtunk, de ez ma már felejtős, miután itt az internet, itt az e-book, amivel mindenki a zsebébe pakolhatja a Széchényi Könyvtár és a British Library állományát. (Megjegyzem, hátha valaki nem tudja, hogy harminc éve egy szépirodalmi mű átlagpéldányszáma harmincezer volt, ma ezerhétszáz. Igaz, háromszor annyi cím jelenik meg, de összes példányszámuk kb. hetedannyi, mint 1990-ben.)
Harmadik személyes álmom a tökéletes tolmácsgép. Az ötlet születésének motivációja az a negyven-ötven éves kemény tanulás volt, amelynek a jóvoltából (és saját hibámból) a mai napig nem tudok angolul. Ezt a – beszédről beszédre – fordító programot Prószéky Gábor egyetemi tanár, az MTA doktora intenzív intenciói alapján A bátyám zseni című regényemben (2006) Molina Gergely meg is szerkeszti, és a valóságban talán csak azért nem született meg eddig tökéletesebb formában, mert a kutató programozók nem akarják két perc alatt nyomorba taszítani a világ sokmillió nyelvtanárát. Ami azonban sajnos elkerülhetetlen lesz, ha nem kezdenek hozzá egy másik szakma megtanulásához még ma. (Hogyan, hol, miből? – Erre is volt ötletünk, mint a rabbinak a viccben, mikor döglöttek a libák.)
Nem a dicsekvés íratta velem a fentieket, mondván: mi láttuk a jövőt. Efféle ötletei, sőt, ezeknél jobbak, mindenkinek akadnak. (Mint Békés Pál mondta: „ha eszembe jut egy zseniális éca, gyorsan elfelejtem, hogy ne rabolja el az írástól az időmet és a képzeletemet.”)
Szóval mindenki tele van ötlettel, ha álmodozó fajta magyar, vagy „kúnfajta, nagyszemű legény”, legfeljebb legyint rá, mint Békés Pál meg „a Hortobágy poétája” tette, és gyorsan eltemeti.
Az említett álmokat, elképzeléseket csak azért soroltam, mert azt sem mondjuk, bikk-makk, és már meg is valósulnak, vagy meg is valósultak.
Az embert szerintem - az alkati sajátosságain túl - csak a gondolkodás képessége emeli ki az állatvilágból. Ha azonban az élet- és jövőtervezéstől az adatgyűjtésen, a tanuláson át a döntéshozatalig mindent átvesz a mesterséges intelligencia, akkor valami befejeződik az emberiség történetében. Valami befejeződik és valami elkezdődik. Valószínű, ami elkezdődik, az az emberiség valódi története lesz. És visszatekintve az évezredekre, utódaink azt fogják mondani, hogy ez az előzmény csak élvezetes vagy – a sokmillió legyilkolt embertársunk miatt – kevésbé élvezetes előkészület volt. Mint egy ünnepi ebédre készülődésben a bevásárlás és a főzés folyamata.
Mi következik? Miben áll majd az emberiség valódi története, ha a homo sapiens megéri az új időket? Nem tudom. Jó volna, ha valaki tudná. És megsúgná a gyerekeknek, hogy kevesebb dolgon, problémán, feladaton rágódjanak feleslegesen.