Jól emlékszem még, amint a nyolcvanas években a nagyszombati körmeneteken én vihettem Krisztus szobrát. Ugyan akkoriban már nem számított különösebb politikai állásfoglalásnak, ha valaki rendszeresen templomba járt, legalábbis gyerekként egyáltalán nem érzékeltem ezt, mégis akkor és ott úgy gondoltam, hogy valami különleges és emelkedett esemény részese lehetek, mintha én is megéltem volna Krisztus feltámadását.
Rég volt már, de ezek az emlékek máig élénken élnek bennem. Talán azért is, mert a vallás természetesen magánügy ugyan, de számomra szent dolog, és a hit egyfajta meggyalázásának tartom, ha valaki – akár politikus, akár egyházi személyiség, vagy bárki – visszaél vele. Azokat sem tudom megérteni, akik oly könnyen váltogatják a vallásukat és például egy nekik politikai okokból nemtetsző prédikáció miatt döntenek úgy, hogy kilépnek az egyházukból és átlépnek egy másikba. Leegyszerűsítve ez olyan, mintha valaki mondjuk fradistából válna Felcsút „drukkerré”.
Nagyhét a virágvasárnaptól kezdve örök aktualitást hordoz. A hét elején a Krisztust eláruló Júdás az evangéliumok „főszereplője”. A hűtlen tanítvány valójában a sötétség metaforája, s ezt váltja fel a feltámadás világossága. A sötétség és a világosság egyfajta keretet ad a szenvedéstörténetnek. A tömeg hangosan követeli Poncius Pilátustól Krisztus halálát. Karinthy Frigyes Krisztus vagy Barabbás? című művében azt írja, a „közemberek” hajlandóak lennének a megbékélésre, de hiába akarnak ők bármit, az „ördög” mindenhol jelen van. A mai viszonyokra lefordítva nem az orosz nép kezdte a háborút Ukrajna ellen, nem is bölcs dolog az orosz szerzőkön bosszút állni emiatt. Vlagyimir Putyin élte ki hatalmi ambícióit azzal, hogy le akart igázni egy népet, ami nem csak nem sikerült neki, saját országát taszítja az enyészetbe, Oroszországot Kína vazallusává teszi meg.
A népet könnyű befolyásolni a hatalom erejével, az emberek hiszékenységét egyszerű volt kihasználni régen is és ma is, legfeljebb csak a módszerek változtak, s váltak még hatékonyabbakká. A gonosz mindent felülír, félelmet gerjeszt az emberekben, a gondolkodás háttérbe szorul, észérveknek nincs helye. Krisztus sorsa megpecsételődött, a keresztfára kerül. Különösen drámai mozzanat, amikor – mielőtt kileheli lelkét – ezt mondja: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Sokszor mi is kérdezgetjük egy-egy ordító igazságtalanság, vagy a hazugságok láttán, miért nem lép közbe a Mindenható. A minket ért tragédiáknál és a háborúkban is ugyanerre keressük a választ. A katolikus egyház tanítása szerint az embernek szabad akarata van. Ezért vannak rosszak és jók, amint ezt a környezetünkben is megtapasztaljuk. De az egyház azt is tanítja, hogy egyszer mindenkinek el kell számolnia azzal, amit tett.
Esély sincs a békére, és egyelőre oly távolinak tűnik, hogy egyszer a hazugság világát az igazságé váltja fel, de ahogy tavaly húsvéti szentbeszédében Ferenc pápa fogalmazott, „még a legnagyobb sötétségben is felragyog a hajnalcsillag”. Jó lenne már látni azt a világosságot, ami a feltámadás legfontosabb és örök üzenete.