- Véssey Miklós: Közterület

Nem volt más dolga, mint egész nap fehérneműben, önfeledt mosollyal rohangálni a homokos tengerparton. Mindene megvolt: tökéletes testalkat, napsütés, pálmafák. Hogy neve volt-e, azt nem tudni. Mindenesetre akik vággyal kevert irigységgel bámulták, amíg a villamosra vártak, még véletlenül sem arra gondoltak, hogy neve is lehet.
Egyszer rohangálás közben körülnézett, és elszontyolodott: valószínűleg rájött, hogy egyedül van. Ettől a felismeréstől a tenger kissé elszürkült, a pálmafák ágai lekonyultak. Talán ezért lépett le a plakátról a megállóban várakozó járókelők közé, talán másért – ezt így utólag nehéz lenne megállapítani.
Fehérneműben, mezítláb, januárban. A járókelők, miután jól megnézték maguknak, elfordultak tőle. Néhány perc múlva három kamasz fiú állta körbe.
– Ez valami promóció? – kérdezte az egyik vigyorogva.
– Az nem tudom, mit jelent – válaszolta a lány.
– De kis ártatlan vagy – mondta a másik, miközben a telefonjával fotózta.
A harmadik, aki mögötte állt, rátette a kezét. A lány megrezzent, a fiúk felröhögtek. Csináltak még róla néhány képet, aztán otthagyták.
Életében először érezte, hogy fázik. Pillanatok alatt nyilvánvaló vált számára, hogy az aluljáróban melegebb van, de mivel még sohasem látott lépcsőt, minden egyes fokon percekig gyűjtötte a bátorságot, mielőtt reszkető lábbal lejjebb lépett volna.
Lent megállt egy látványpékség kirakata előtt, bámulta a süteményeket. Életében először érezte, hogy éhes.
– Kér valamit? – kérdezte az eladó félvállról, kávéfőzés közben.
Miután nem kapott válasz, a lányra nézett, aki le sem vette szemét az egyik péksüteményről.
– A lekváros bukta háromszáz forint. Készpénz vagy kártya?
A lány továbbra sem szólalt meg. A mögötte állóknak egy idő után elfogyott a türelmük, és arrébb lökdösték. Egy darabig fel-alá sétálgatott az aluljáróban, aztán megállt, és ásított egy nagyot.
Életében először érezte, hogy fáradt. Keresett egy eldugott sarkot az aluljáró kevésbé forgalmas részén, magzatpózban az oldalára feküdt, dús, szőke haját a szemére húzta, és nyomban elaludt.
A rendőrök, miután vigyorogva körbefotózták a hiányos öltözékű, vonzó fiatal lányt, komor, felelősségteljes ábrázattal oldalba bökték.
– Menjél innen, ez közterület.
A lány felállt, és mélyen a szemükbe nézett. Amikor látták, hogy valami bolonddal van dolguk, az egyik kijárathoz taszigálták, és otthagyták.
A lépcsőzés fölfelé már kevésbé tűnt ijesztőnek, dermedt, mezítelen lábbal is viszonylag könnyedén vette a fokokat.
A plakáton, melyről az emberek közé lépett, már egy vigyorgó politikust látott. Közben sűrűn hullani kezdett a hó. A lány csodálkozó tekintetét mélyre fúrta az eget eltakaró könnyű, fehér függönybe, és elindult.
Maga sem tudta, merre megy, csak élvezte a hó puhaságát a talpa alatt. A tengerparti homokra emlékeztette, melyen nem is olyan régen még önfeledten futkározhatott. Sorra járta a belvárosi utcákat, teljesen elfelejtette, hogy fázik. A járókelők nem foglalkoztak vele, csak két biztonsági kamera nézett össze a háta mögött.
– Mínusz tíz, hóesés, és fehérneműben, mezítláb sétálgat. Ilyet se láttam még, pedig biztonsági kamera vagyok a hatodik kerületben – mondta az egyik.
– Én sem, pedig engem húsz éve szereltek fel – tette hozzá a belvárosi kamerák rangidős matuzsáleme. – Szerinted van hol aludnia?
– Mit tudom én, egy ilyen fiatal, vonzó lányt biztos szívesen látnak bármelyik lakásban.
Másnap reggel mégis fájó akkumulátorral vették tudomásul, hogy a lánynak csak a mozdulatlan lábfeje kandikál ki egy hókupacból, mint azoknak, akiket viccből homokba ástak a tengerparton.