Példátlan sikerként értékelte 2012-ben Semjén Zsolt a megvalósult egyházi ingatlanrendezést. A témával foglalkozó konferencián kiemelte: az egyházi ingatlanrendezés tényét végig politikai konszenzus övezte, és végül minden ingatlan ügye valamilyen egyetértéssel rendeződött.
De a jelek szerint mégsem, hiszen újranyitották ezt a kérdést. Az egyházakat érintő egyes törvények módosításáról szóló 2022. évi LXXVIII. törvény - bár szövegszerűen a kárpótlásról rendelkezik - a tartalmát illetően egy speciális kisajátítást ír elő. Annyira összekeverte és összemosta a kárpótlást és a kisajátítás jogintézményét, hogy ez az újabb szörnyszülött törvény egyiknek sem felel meg, viszont minden szempontból alkotmányellenes.
Ráadásul az állam, amikor önkormányzati ingatlanokat adna át az azokat használó egyházaknak, nem jogi igényeket elégít ki, hanem méltányosságból juttat javakat a kedvezményezetteknek. A méltányosság azonban nem jogcím, ezért kártalanítási jogalkotásnak fogalmilag nem lehet a jogalapja. Az Alaptörvény kifejezetten rendelkezik arról, hogy az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát. A helyi önkormányzatok tulajdona köztulajdon, amely feladataik ellátását szolgálja. Viszont ha megfosztják az önkormányzatot a tulajdonától, akkor már nem tud eleget tenni a kötelező feladatainak.
Az önkormányzás fogalma a gyakorlatban azt jelenti, hogy az adott helyi közösség függetlenül működik, és saját ügyeiben önálló döntési jogosultsággal rendelkezik: a kormány tehát csak ellenőrzési jogkört gyakorolhat felettük. Helyi közügyet csak kivételesen és csak törvény utalhat más szervezet feladat és határkörébe. Ezt azonban tagadja a Semjén-féle szabályozás.
A kárpótlás jogintézménye azon alapul, hogy (részben, vagy egészben) az egykori tulajdonosok visszakapják azon vagyonukat, amelyeket egykoron az államosítással elvettek tőlük. De ennek feltétele, hogy a vagyon valamikor valóban a tulajdonukat képezte. Ezt bizonyítani is kell, bemondásra nem működik. Ebben az esetben az állam visszaadja az érintett ingatlanokat, mégpedig az állami vagyonból, és nem az önkormányzatoktól vonja el. Alkotmányos keretek között az önkormányzatok autonómok, a vagyonukról saját maguk rendelkeznek, ebbe az állam jogszerűen nem szólhat bele.
A kisajátítás keretében viszont az állam vonja el az ingatlanokat, alkotmányos keretek között és feltételek mentén, közérdekű célból, azonnali, teljeskörű és feltétlen kártalanítás mellett. Ilyenkor az ingatlan állami tulajdonba kerül. A kisajátítás joga nem adható át senkinek, még az egyháznak sem. Ez önmagában is alkotmányellenes.
A Semjén-féle törvényi kreáció ezt a kettőt összevonva döntött úgy, hogy az egyházaknak juttat önkormányzati (tehát nem állami) vagyonokat, hatalmi szóval, a törvény erejével. Akár olyan vagyonelemeket is, amelyek sosem voltak egyházi tulajdonban, és ennek érvényesítési jogát átadta az egyházaknak. Magyarul: az állam rekvirál, de a kisajátítás sem valósul meg, mert az önkormányzati vagyon nem kerül állami tulajdonba, és senki sem fizet érte. Az egyházi ténykedés ráadásul alkotmányjogi szempontból nem államérdek és nem közérdek.
Ugyanakkor az érintett önkormányzatok számára nem biztosították sem a bírósághoz fordulás jogát, sem az intézkedéssel szemben a jogorvoslati jogot. Ami nemcsak az Alaptörvényt sérti, de a nemzetközi joggal, egyezményekkel is ellentétes. Ez a törvénymódosítás nem tesz eleget pl. az Európai Unió Alapjogi Chartája, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény előírásainak.
Mindez így sérti a jogállam nélkülözhetetlen elemét, a jogbiztonságot, hiszen az nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is. Ebben az esetben ez nem valósult meg.
Az is alkotmányos előírás, hogy az állam az egyháztól elválasztva működjék. Ez a törvényi előírás viszont az államot és az egyházakat összemossa, összevonja, és egyházi kézbe ad át állami jogosítványokat. De az is alkotmányellenes, hogy az állam már több évtizede jogerősen lezárt jogviszonyokat újra megbont, anélkül, hogy erre bármilyen alkotmányos jogalapja, indoka lenne. Ezt az állam csak nagyon kevés esetben és nagyon erős alkotmányos jogok érvényesülése érdekében teheti meg. Ilyenről itt szó sincs.
Ezen az alapon az állam mindenkit állandó és folyamatos jogbizonytalanságban tarthatna, hogy mikor fogják az őt esetlegesen érintő szabályozásokat újranyitni, ha az éppen regnáló hatalom aktuálpolitikai érdeke ezt kívánja. Ezzel a módszerrel puszta hatalmi szóval bárkitől el lehet bármilyen vagyonelemet venni.
Az nem kisajátítási indok ugyanis, de kárpótlási igényre sem ad felhatalmazást, hogy az egyház pl. köznevelési feladatot kíván ellátni. Hiszen az önkormányzat is ezt tette korábban. Az pedig a kisajátítás alkotmányos céljaival nem egyeztethető össze, hogy csak azért vegyenek el bárkitől tulajdonjogot, hogy az úgymond új tulajdonos lényegében ugyanazt csinálja az ingatlanban, mint a korábbi. Hiszen az ingatlan felhasználási célja és tárgya ugyanaz marad, csak a tulajdonosa változna meg.
Feltűnő, hogy a törvény e tekintetben nem kezeli egyenlő félként az önkormányzatokat az egyházakhoz képest, hanem alkotmányos indok nélkül megkülönbözteti. Az államnak semmiféle kötelezettsége nincsen arra, hogy a vallási ténykedéseket elősegítendő bármilyen állami, de főleg önkormányzati ingatlant átadjon az egyházaknak, ráadásul mindennemű ellentételezés nélkül.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.