Nagyon más lett ez a világ egy év alatt. Ukrajna megtámadásával Oroszország egyértelművé tette, hogy át akarja írni a játékszabályokat. Azokat, amelyeknek köszönhetően tizenhét esztendő híján közel száz év telt el Európában kiterjedt, összfegyvernemi háború nélkül.
Olyan háború nélkül, amikor az egyik állam, katonai erőfölényével visszaélve, megtámadja a szomszédját, romba dönt városokat, gyilkolja az embereket, katonákat és civileket, fiatalokat, öregeket egyaránt. Ne legyen kétségünk, Jugoszlávia széthullása után a balkáni fegyveres konfliktusok elszenvedői teljes joggal emlegetik fel a délszláv háború borzalmait. Nekik már az elmúlt évtizedek sem voltak békések. De igaza van az ukránoknak is, amikor arra emlékeztetnek, hogy nekik, és különösen a Krím, valamint a kelet-ukrajnai területek lakóinak már 2014-től pokollá vált az élet.
Enyhén cinikus nagyvonalúsággal mondhatjuk, hogy ezek mégoly véres, de korlátozott kiterjedésű, az öreg kontinens egészét vagy a világbékét alapjaiban még nem fenyegető konfliktusok voltak.
Nem úgy az, amelyben most vagyunk! Ez bizony háború a javából. Méghozzá olyan szövevényes összefüggésekkel, amelyeket egyre bonyolultabb kibogozni.
Talán a legegyszerűbb a tisztán katonai események, a fronthelyzet áttekintése.
Mostanra teljes fordulatot vettek a történések. Míg a háború első napjaiban senki sem adott esélyt az ukránoknak az agresszorral szemben, addig most már az oroszok próbálják menteni a menthetőt, megtartani minél többet az elfoglalt területekből.
Többen kérdezték korábban, hogy mire alapozva merészeltem leírni a harc tizenkettedik napján, hogy a világ második legerősebb serege vesztésre áll, majd egy hónap után kijelenteni, hogy az orosz haderő vereséget szenvedett.
Ezt a véleményt akkor több, valljuk be, nagyon meglepő történés bekövetkezte nyomán lehetett megfogalmazni.
Először is az ukránok nem omlottak össze. Zelenszkij vezetésével beleálltak a harcba, és kihasználva az ellenség döbbenetes hibáit, sikeresen állították meg a támadást. És bár már ez is felkészületlenül érte az orosz katonai vezetést, a másik fő csapást az okozta, hogy Kijev nem maradt egyedül. Annyira nem, hogy pillanatok alatt maga mögött tudhatta az Európai Uniót és a NATO-t, élén az Egyesült Államokkal. Anélkül, hogy elvitatnánk a hősies ukrán helytállás jelentőségét, az ilyen elképesztő gyorsasággal felálló támogató szövetség gyökeresen új helyzetet teremtett. A NATO-ról kiderült, hogy nem egy tetszhalott szervezet, Brüsszelről, hogy képes gyorsan reagálni. Moszkva eredetileg arra számított, hogy a Nyugat nem lesz képes hatékony, az agressziót egységesen elítélő fellépésre, szankciók bevezetésére. És mivel Putyin Ukrajna megtámadásával a nyugati típusú demokráciáknak intézett kihívást, a két nagy szláv nép testvérháborúja világok harcává vált.
Ekkortól vált realitássá az oroszok katonai veresége. Hogy miért nincs esélye Moszkvának ebben a szembenállásban? Számoljunk…
Az Egyesült Államok éves katonai költségvetése nagyobb, mint Oroszország teljes állami büdzséje. Az Ukrajnát támogató Ramstein csoportba tartozó államok együttesen a világgazdaság közel 60 százalékát képviselik, ezzel áll szemben Oroszország 1,5 százaléka. De ha az érthetőség kedvéért leegyszerűsítve a lakosság lélekszámában vetjük össze a szereplőket, akkor Európa a maga több mint 500 milliós népességével egyáltalán nem látszik kicsinek Oroszország 150 milliójával összevetve.
Ha veszünk egy nagy levegőt, és mérlegeljük ezeket a számokat, akkor beláthatjuk, hogy mennyire kilátástalan Putyin erőlködése.
Igazán két történés lehet képes felborítani az erőviszonyokat.
Az egyik az, ha Kína, feladva eddigi hozzáállását, katonai szövetség szintjén szállna be a történetbe. Hszi Csin-ping kínai elnök háromnapos moszkvai látogatását pontosan emiatt még a szokottnál is nagyobb várakozás előzte meg. Mindenki azt találgatta, hogy a pekingi vezető az utazás előtt ismertetett 12 pontos rendezési elképzeléscsomagon, egyfajta béketerven túl mit fogalmaz meg a háborút illetően. Sokan attól tartottak, hogy Kína mentőövet dob Oroszországnak, és olyan megállapodásokat írnak alá, melyek részeként teljesülnek Putyin vágyai. Az orosz elnöknek már az is jelentős gesztussal ért fel, hogy Hszi Csin-ping ellátogatott Moszkvába. De neki ennél sokkal több kellett.
A szinte teljes nemzetközi elszigeteltségben, példátlan szankcióktól terhelten egyre kényesebb gazdasági kilátástalanságba süllyedő Oroszországnak katonai, technológiai, szövetségesi támaszra lenne szüksége a túléléshez. A nagyon módjával ismertetett részletek szerint Hszi nem tette boldoggá Putyint. Pekingnek fontos Putyin hatalomban tartása, de csak annyira, hogy megmaradjon Oroszország teljes gazdasági, pénzügyi függő helyzete Kínától.
Nem is olyan régen az orosz elnök még arról elmélkedett, hogy ideje megváltoztatni a Washington diktálta egypólusú világrendet, s hogy az általa vezetett Oroszország a többpólusúvá váló nemzetközi színpadon betölthetné az egyik erőközpont szerepét. Ehhez képest jelenleg Pekingtől függ, hogy mi lesz Moszkvával. Hszi meg nem siet a látványos gesztusokkal. A kínai diplomáciai, politikai hagyományoknak megfelelően leginkább kivár, nem dobálózik ígéretekkel, követelésekkel. Moszkvai programját állítólag váratlanul lerövidítette. Nem találkozott Putyin környezetének olyan fontos szereplőivel, mint az orosz törvényhozás és pártok vezetői vagy a moszkvai főpolgármester.
Peking nagyhatalmi szerepének megfelelően kizárólag a saját érdekeit szem előtt tartva keresi az egyensúlyt. Szokták mondani, hogy Kínának nem szövetségesei vannak, hanem gazdasági érdekei, és azon belül partnerei. Nem véletlenül javasolja Peking a 12 pontja egyikében a katonai blokkok, szövetségek nélküli világpolitikai táncrendet.
Vagyis az ukrajnai háború a kínaiak szemében egy megoldandó feladat a sok közül. Egy olyan konfliktus, melynek feloldásában személyes közvetítői szerepvállalással nem kívánnak részt vállalni. Nekik elegendő, hogy jelezték, mely elvek mentén gondolják kívánatosnak a további eszkaláció elkerülését. Ennek megfelelően elutasítják az atomfegyverek bevethetőségét, az azokkal való fenyegetést és a terjedésükhöz való hozzájárulást is. A kiváró taktika része, hogy Zelenszkij ukrán elnökkel sem sietnek lebonyolítani a tárgyalást. Vele majd akkor lesz dolguk, ha már mint döntésképes győztessel vagy kiszolgáltatott vesztessel tudnak beszélni.
Az egyik világpolitikai pólus szerepét betöltő Kínának leginkább az Egyesült Államokkal vannak tisztázandó kérdései, és azok sem Ukrajna kapcsán. Biden elnök elődje rombolása után aktív építkezésbe fogott a délkelet-ázsiai térségben.
A regionális kínai dominancia ellensúlyozását célozza a négyoldalú biztonsági párbeszéd, a Quad aktívvá tétele. Ebben az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália és India vesz részt. Egyértelműen Kína miatt jött létre az AUKUS megállapodás az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Ausztrália között biztonságpolitikai, katonatechnológiai területen. Ennek részeként Ausztrália 50 milliárd dollár értékben nukleáris meghajtású tengeralattjáró-flottát állít fel. De ott van az Öt Szem nevet viselő angolszász hírszerzői együttműködés is, melynek tagjai az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. És ha mindez nem lenne elég, akkor már többször bizonyították hatékonyságukat a csúcstechnológiai kérdésekben rendszeres egyeztetések az Egyesült Államok, Tajvan, Dél-Korea és Japán között. Leginkább a Quad kapcsán Kína meg is fogalmazta, hogy olyan az egész, mintha egy ázsiai NATO formálódna…
Na de a világpolitikai kitérő után térjünk vissza az ukrán frontra, ahhoz, hogy még kinek köszönhetően kerülheti el Oroszország a végső vereséget.
Az ukrán hadsereg vezetése több sikeres hadművelettel bizonyította, hogy jól tud élni a nyugati szövetségesek nyújtotta segítséggel. Zaluzsnij hadseregtábornok képességeiről az őt közelről ismerő NATO-szakemberek dicshimnuszokat zengenek. Állítólag nagyon türelmes és alapos, a legkisebb mértékben sem hagyja magát sürgetni. Pedig nem nehéz elképzelni, hogy milyen nyomás nehezedik rá a civil politikusok, az ukrán lakosság, de még a példátlan mértékű támogatást küldő nyugati szövetségesek felől is. Egyre türelmetlenebb a várakozás, az emberek fáradnak, a politikusoknak kell a siker visszaigazolása.
Ebben a helyzetben különösen nagy jelentősége van annak, hogy az európai politikusok, a NATO vezetői visszatérően újra és újra megerősítik a támogatásuk töretlenségét. Így tesznek a Biden- adminisztráció illetékesei is. Mindenki feszülten várja az ukrán hadsereg valamikor tavaszra tervezett, elsöprőnek ígért ellentámadását. Nagy területek visszafoglalását vetítik előre, a megszálló orosz hadsereg megroppantását. Olyan eredményeket, melyek megnyugtatják az európai közvéleményt, és egyben lendületet adhatnak a következő évi amerikai elnökválasztásra készülő Demokrata Pártnak.
Ezzel elérkeztünk Putyin egyetlen és egyben utolsó esélyéhez arra, hogy ne vesztesként kelljen lezárnia a háborút Ukrajna ellen. A Republikánus Párt mindkét esélyes elnökjelöltje Ukrajna támogatásának újragondolását vetíti előre. Donald Trump azt ígéri, egy nap alatt lezárná a háborút, Ron DeSantis kevésbé aktív washingtoni szerepvállalást gondol helyesnek. Bármelyik republikánus váltaná a mostani elnöki adminisztrációt, nehéz helyzetbe hozná Ukrajnát és európai szövetségeseit.
Nem véletlenül sugallják egyre többször Moszkvában, hogy a háború elnyújtása, a frontok akár csak középtávú megdermedése Oroszország érdekeit szolgálná. Másképp fogalmazva, most tavasszal Zaluzsnij támadásba induló katonái nemcsak a szülőföldjükért, Ukrajna győzelméért, szeretteik jövőjéért fognak harcolni, hanem a demokrata párti amerikai elnök újraválasztásáért is.
