Az első világháború után Közép-Kelet-Európa történelmi és gazdasági szövedékét az európai nagyhatalmak érdekei szerint szétszabdalták. A Magyar Királyság feldarabolása is a nagyhatalmi érdekek alapján történt, és a végbevitt nemzetcsonkítás nyilvánvalóan igazságtalan volt. Az etnikai határok alapján történő revíziót az egész nemzet követelte, és azt valamennyi politikai erőnek vállalnia kellett. Ez volt az egyetlen olyan cél, amelyben egyetértettek; de hogy hogyan lehet azt elérni, abban már lényeges különbségek voltak a politikai csoportok nézetei között.
A Horthy-korszak vezető politikusai között Teleki Pál kétszeres miniszterelnök (1920. július 25. - 1921. április 14.; 1939. február 16. - 1941. április 3.) volt az egyetlen, aki felismerte, hogy a nemzetiségi kérdés nem lehet egyetlen érintett ország belügye sem, mert az az egész térség stabilizációjának az alapja. Földrajztudós volt, akit az 1910-es népszámlálás adatai alapján a Kárpát-medencében élő népek és népcsoportok mozaikszerű elhelyezkedését bemutató „Vörös térkép” ösztönzött a szomszédos népekkel való megbékélés keresésére és ennek nyomán egy közös megegyezéssel történő etnikai alapú revízió elérésére.
Több volt, mint gesztus, hogy a visszacsatolt Kárpátalján, majd Észak-Erdélyben is kötelezővé tette, hogy az ottani államigazgatásban szolgálók tanulják meg a nemzetiségek nyelvét és vizsgázzanak le belőle. Korszakos jelentősége lehetett volna annak az intézkedésének, hogy a vegyes lakosságú települések iskoláiban és az egyetemeken az ott élő nemzetiségek nyelvét is tanítani kellett, hiszen egymás megismerése, a közös sors tudata átformálja a népeket is.
Azt is megértette, hogy a háború, a Tanácsköztársaság és a fehérterror után a végképpen megosztott magyar társadalomnak is megegyezésre van szüksége, hogy új erőre kaphasson, ezért nemzetépítő reformokat akart bevezetni. Felszámolta a szélsőjobb terror-egységeit és a Hungarista Pártot. Felkarolta a cserkészetet, hatalmas szociográfiai és statisztikai munkálatokat szervezett, támogatta a külföldön nyitott magyar kollégiumokat. Létrehozta az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot (ONCSA), amely átfogó falufejlesztést hajtott végre. A falukutató mozgalom hatására felismerte, hogy a vidéki magyarság megmentése érdekében szükség van egy nagyszabású földosztásra, ami 1939-ben bekerült kormánya tervezett programjába is – de a korszak nem kedvezett a békés építésnek.
A 30-as években nyilvánvalóvá vált, hogy Európában átalakultak a hatalmi erőviszonyok. Kelet-Európában újraszerveződtek a németek uralta gazdasági térség kapcsolatai, a német ipar és a keleti országok mezőgazdaságának tradicionális munkamegosztása. 1938-ban Magyarország behozatalának 30,1, kivitelének 27,4 százaléka Németországhoz kapcsolódott, 1942-ben ezek az arányok 51,1 illetve 54,9 százalékra nőttek. A felemelkedő német és olasz diktatúra esélyt adott arra, hogy a revízió terve valóságos lehetőséggé válhasson, de egyben le is szűkítette a nemzeti politika mozgásterét.
Teleki 1912-ben az Egyesült Államokban járt, ahol felismerte a világ leghatalmasabb pénzügyi és gazdasági erőforrásaival rendelkező angolszász hatalom meghatározó geopolitikai szerepét, ezért a Nyugattal való jó kapcsolatok megőrzése lett politikája egyik legfontosabb célkitűzése. Kívül kell maradni az elkerülhetetlen világháborún – ez lett politikája fő törekvése.1939-ben még meg tudta akadályozni, hogy a Lengyelország ellen a támadó német csapatok egy része Magyarországon vonuljon át, de a közeledő háború már kényszerpályára szorította az országot.
Németország kiaknázta a revíziós kényszerpályát és az ország politikai széttagoltságát, belső hatalmi harcait, és területek visszaadásának ígéreteivel lépésről lépésre szorította vissza a németellenes irányzatokat.(Észak-Erdély visszaadásának például a Volksbund szabad működésének engedélyezése volt az ára.) Teleki még saját kormányában sem bízhatott, hiszen külügyminisztere, gróf Csáky István is németbarát volt, és a hadsereg vezetői között is többségben voltak, akik hittek a németek győzelmében. Teleki Pál úgy látta, hogy ha az ország a németek oldalán háborúba sodródik, az így vagy úgy újra a bukásához vezet. (A megálmodott új birodalom határait a Die Woche 1938. május 11-i számában közölt térképen úgy ábrázolták, hogy azon a Dunántúl és Budapest is a birodalom részét képezik.)
A veszélyhelyzet elkeseredett lépésre késztette – a washingtoni nagykövetnek 5 millió dollárt küldött arra az eshetőségre, hogy náci megszállás esetén létrehozzon egy emigráns magyar kormányt. Ennek az volt a célja, hogy ne ismétlődhessen meg az az első világháború utáni helyzet, amikor hosszabb ideig nem volt hiteles, elfogadott képviselete az országnak. A hektikusan változó, pillanatnyi érdekekhez igazodó politikai zűrzavar viszonyai között ez a terv is hamar lekerült a napirendről.
A közel érzett végveszély 1940. december 12-én a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés megkötésére késztette – de az eseményeket ekkor már befolyásolni sem tudta. Németországnak szüksége volt a Balkánra, ezért egy katonai puccsal eltávolította az angolbarát jugoszláv kormányt, Magyarország utolsó potenciális szövetségesét. Magyarországnak a Jugoszlávia elleni katonai részvétel fejében a németek felajánlották a Délvidék egykori magyar területeit, amiért Horthy vállalta a közreműködést.
A magyar uralkodó osztály és a társadalom többsége a németek háborús sikerei nyomán ekkor már úgy gondolta, hogy az új Európa térképét Hitler fogja megrajzolni, ezért nemzeti érdek beilleszkedni a formálódó új rendbe. A játszma véget ért. Teleki nem tudott tovább menni a hite szerint a pusztulásba vezető úton, és szembe sem tudott fordulni korábbi önmagával. Amiért egész életét áldozta, most minden semmivé lett, és ezt a lelki terhet nem viselhette tovább – 1941. április 3-án önkezével vetett véget életének.
Milyen tanulságai vannak politikai útkeresésének? .
Az első világháború igazságtalan területi döntései kényszerpályára szorították a veszteseket – csak az erőszakkal végrehajtott revízió maradt alternatíva, míg a nyertesek ennek megakadályozását tették politikájuk központi célkitűzésévé. Mivel változtatni csak a nagyhatalmak segítségével lehetett, támogatásukért indult licit az érintett kis országok körében. Ez a kiszolgáltatottság és következetlenség, a „pávatánc” jelent meg a külpolitikákban, ez uralta a belpolitikákat, elterelve a figyelmet az évtizedek óta megoldatlan társadalmi gondokról.
Ez jelent meg (természetesen sokkal rejtettebben) a második világháború után a Szovjetunió vezérelte „szocialista” világrendszerben is, amelynek kudarca azt is bizonyította, hogy az erőszakkal létrehozott „szervetlen” gazdasági-társadalmi képződmények nem életképesek.
Az európai integráció új esélyt teremtett a korábbi helyzet megoldására, hiszen a kialakult államszövetség demokratikus berendezkedésű, de egyelőre nem hozott magával azonnali és lényegi változásokat. Újraéledt és megerősödött a fejlett régióknak való gazdasági alárendelődés-kizsákmányolás tradicionális rendszere, nem oldódtak meg a nemzeti kisebbségek gondjai, nem sikerült megállítani a kelet-európai társadalmak szétszakadását.
Amíg ez így marad, addig a kis országokban mindig felszítható a sérelmek hangoztatására épülő nacionalizmus, terméketlenné válik a parlamenti munka, a globálissá vált világban új szövetségeseket lehet találni, azaz újra lehet járni a pávatáncot; csak hatalomvágyó és gátlástalan politikai vezetők kellenek, azok pedig mindig teremnek. Csak egy új Európa létrehozásával lehet kilépni egy korábbi korszak korlátai közül - de a kivezető utat nekünk kell megtalálni.
