Tűnhet úgy, mintha a magyar (MLSZ) és az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) közötti eltérő jogértelmezésből fakadna a probléma, hogy akkor most be lehet-e vinni a stadionokba Nagy-Magyarországot ábrázoló zászlókat, avagy sem.
A Fidesz 15 millió magyarról papol, s közben kisajátít nemzeti jelképeket, s amikor Orbán Viktor Nagy-Magyarországot ábrázoló sállal mutatkozik, kormánya azzal érvel, hogy az az egység szimbóluma, miközben végletesen megosztja a honi társadalmat.
Tűnhet úgy, mintha az orbáni illiberális és a nyugati liberális ideológiák egymásnak feszülése bontakozna ki a szemünk előtt.
Mindkét meglátás igazságtartalmát elvitatni nem lehet, ám mindezek „csak” szimptómái egy sokkal átfogóbb problémának: a trianoni békediktátum okozta történelmi trauma föl nem dolgozásának. Egy nemzet számára a szembenézés meg nem úszható folyamat ahhoz, hogy továbbléphessen, hogy igazságosabb és méltányosabb társadalmat építsen. Ehhez el kell ismerni a fájdalmat, a szenvedést, meg kell érteni annak a hatásait, és lépéseket kell tenni a megbékélés és a gyógyulás felé, a közvélemény oktatására s kivált párbeszédre volna szükség. Magyarország képtelen szembenézni a múltjával. Pontosabban ma úgy tesz, mintha kiszelektálhatná belőle a dicsőséget, és semmissé tehetné a szégyenteljes és fájdalmas részeket; filmeket készítünk az Aranybulláról meg Széchenyiről, de továbbra sem tárjuk fel az ügynökaktákat.
Meglovagolja a szélsőséges érzelmeket, egyúttal semmibe veszi azokat, akik ettől a kivagyi, ellenvetést nem tűrő, proklamációktól hangos politikától herótot kapnak. A Fidesz-hívők vallhatják, hogy a szittya magyar néppel nem lehet packázni, csak közben nem látják be: a traumatizált, beteg nemzetre a párbeszédet nem ismerő Fidesz nemhogy gyógyír. Ellenkezőleg: a problémákat felerősítő métely.