Másfél hónappal a kabuli poklot megelőzően engedték haza – fogászati kezelésre –, de láthatóan lelkileg is megviselte a sok-sok éves afganisztáni szolgálat. Valószínűleg poszttraumás szindrómában szenved. Monológja alatt háromszor fojtotta vissza a könnyeit.
– Két hétre engedtek haza eltávra. A feleségem is pontosan tudta, hogy mikor érkezem, de otthon nem találtam és mobilon is elérhetetlen. Senki nem tudja, hová lett. Mit vétettem, hogy ilyen kivert kutya lettem? – tette fel a költői kérdést a szerződéses hivatásos katona.
Bár nem kérdeztem, elmesélte, hogy a szolgálati ideje alatt öt bajtársát veszítette el.
– Kereszttűzbe keveredtünk és egy betonperem mögé hasaltunk. A lövések lassan elhallgattak, mi pedig óvatosságból vártunk egy ideig, majd lassan kinéztünk a betonfal mögül. A társam valószínűleg előbb, de azt hiszem, majdnem egyszerre. Ő mögöttem hasalt, nem láthattam mit tesz, csak a fülem mellett elsüvöltő golyó hangjára emlékszem. Sosem fogom elfelejteni ezt az éles visítást, amelyet csak a lövedék tud kiadni. Amikor hátranéztem, bajtársam már holtan feküdt mellettem. A golyó pont a homlokán találta el. Mesterlövész munkája lehetett – mesélte Attila megrendülten.
A magyar veterán vitéz azt az esetet is felidézte, amikor kivezényelték őket egy tálib tűzfészekhez.
– A műholdfelvételek alapján feltérképeztük a helyzetet, kidolgoztuk a taktikánkat, majd kivonultunk és elfoglaltuk a stratégiai helyeinket. A sarki épület, amelyben állítólag a mudzsahedinek bújtak meg, alacsonyabb volt, mint a környező házak, ahol mi rejtőztünk el. Sokáig vártunk, a központunk nyugalomra intett, így várnunk kellett tovább. Majd parancsot kaptunk a támadásra. Halálos tüzet kezdtünk ontani a szemközti házra, amikor számunkra teljesen meglepetésszerűen vagy negyven félig mezítelen kiskamasz afgán leány rohant ki sikoltozva az épület földszinti részéből – mesélte elhaló hangon a magyar katona.
– Valami csoda folytán egyetlen túszt sem értek el a lövedékeink. A mudzsahedineknek persze nyomuk sem volt. Ilyen fals riasztásra azonban sokszor volt példa. Erre azért volt szükségük, hogy megmutassák a NATO-sok kegyetlenségét, akik a gyermekeket sem kímélik…
Sosem tudhatták, hol van az ellenség. Éppen ezért a legtöbb büntetést a magyar kontingensben szolgáló katonák azért kapták, mert a szolgálati Kalasnyikov gépkarabélyuk nélkül léptek ki az adott épületből, ahol pihentek, étkeztek, szolgálatot teljesítettek, vagy éppen a szükségüket végezték… Mert a biztonság az első!
Attila arra azonban nem tudott választ adni, hogy mit kerestünk mi, magyarok a világ másik végén. Legutóbb éppen Afganisztánban.
A válasz talán abszurd módon I. Péter orosz cár végrendeletében találjuk meg, aki ezt diktálta írnokának: “Az orosz népet a folyamatos háború állapotában kell tartani azért, hogy a katona tapasztalt legyen a csatában, és ne tudjon pihenni.” Modern szóval, a vietnámi, iraki, szíriai, vagy a szóban forgó afganisztáni “misszió” éppen úgy a katonák harci felkészültségét szolgálja, mint ahogy a haditechnika bevetését, kipróbálását. Hiszen tudvalevő, hogy a profi sportolóknak is szükségük van az olimpiákra és egyéb nemzetközi megmérettetésekre.
Valódi poszttraumás stressz nem is a fronton éri a vitézeinket, hanem itthon, ha nem kapnak a családjuktól mélységes szeretetet.
