Elhiszem a Mária főhadnagy címszereplőjének, Széles Flórának, hogy elhiszik neki, hogy férfi. Tud veszettül kemény, rettenthetetlenül határozott és elszánt lenni. Ha kell, akár megsemmisítően néz, szikrázik a tekintete. Macsósan karakteresek a gesztusai. Jutalomjáték számára ez a lényegében kettős szerep, melyben lehet kívánatosan szerelmetes nő, és a szabadságért a végsőkig küzdő katona. Tényleg létezett Lebstück Mária, aki 18 évesen már az 1848-as szabadságharc egyik ikonikus alakja volt, tán kicsit hasonlóan Szent Johannához, aki karizmatikus lényével tömegeket tudott lázba hozni. Huszka Jenő és Szilágyi László operettje szerint éppen a bécsi udvarból lóg meg az esküvője elől. Részint mert rájön arra, hogy magyar származású, amit eltitkoltak előle, másrészt pedig totálisan belehabarodott Jancsó Bálintba, és mindenáron be akarja bizonyítani neki, hogy nem a kékvérű, magyarellenes osztrák nemesekkel tart, hanem a magyarokkal, no és velük a szabadsággal, ezért áll be nemzetőrnek.
Homonnay Zsoltnak ez az első egész estés operettrendezése, eddig gálaestek „celebrálásával” és persze színészetével jeleskedett. Rögtön az első jelenetben behoz a deszkákra, Túri Erzsébet mutatós bécsi udvar díszletébe, egy gyönyörű paripát, akivel rögvest igazi dráma költözik a színpadra. Egy hölgy a kantáránál fogva próbálja nyugton tartani, beszél hozzá, csitítgatja, simogatja, paskolgatja, de nem bír vele, mert a pompázatos állat nem tűri a színpadi hajcihőt, a reflektorokat. Ide-oda rángatja a fejét, és alaposan megvan a véleménye arról, ami körülötte zajlik. Mondhatni szereposztási tévedésnek is, és valószínűleg az is, nem színpadra termett. Feltehetően Richterék remek cirkuszából bármelyik ló inkább megfelelne erre a célra. Ugyanakkor azt hivatott demonstrálni, hogy lám-lám, a bécsi udvarban mindenki gúzsba kötve táncol, sőt ebben az esetben négy lábon toporogva türelmetlenkedik, méltatlankodik, idegeskedik, bezzeg a magyaroknál nyargalnak a lovak szabadon, és ki is vetítenek egyet, amelyik virgoncan vágtázik.
A szabadságharc 175. évfordulójára, a Budapesti Operettszínház 100 éves jubileumára, a teátrum a szabadság és szerelem témájával rukkolt elő, a Petőfi évfordulót is behozva „oldalágon”. Az operett-, és gyakran az operaelőadásokban rendszerint nem szoktam elhinni a forradalmakat és a háborúkat. Általában nem tüzel indulattól a szereplők szeme, nem érződik, hogy minden gáton képesek áthágni, megrengetni országot-világot, s azonnali gyökeres változást követelnek. Például a Nemzeti dalt, ha már mondják, olyan hevülettel kellene elmondani, hogy hadd repedjenek tőle a falak, és hadd törjön ki a forradalom azon nyomban. Nem sikerül így mondani, valószínűleg sem az előadásnak, sem a szereplőknek nincs ilyen szándékuk, miközben a darab mégiscsak erről szól. Vagy tán mégsem? Mert közben meg azt állítom, hogy az előadás jelentős része kimondottan jó. A műfajnak megfelelően operettforradalom van benne. Szemkápráztató kavalkádként fel lehet vonultatni Berzsenyi Krisztina alapvetően korhű, de azért kicsit a mára is kacsingató jelmezeit. Ünnepélyesen és harciasan egyaránt lehet lobogtatni a magyar zászlót. Krizsán Dániel koreográfiája szerint katonás tánclépésekkel neki lehet veselkedni a harcnak, hogy aztán igazi küzdelmet, vérző embereket, haláltusát egyáltalán ne lássunk, mert évforduló ide vagy oda, kiadósan mért eszmei mondanivaló amoda, ez azért persze mégiscsak alapvetően nézővonzó, könnyed szórakozás, olyan nagyon nem kell mellre szívni. Ugyanakkor mégis, mint a tömegkultúra jó termékei, érint fontos problémákat, benne van a gerincesség és az árulás, a hazaszeretet és a hősiesség kérdése, no és persze az elmaradhatatlan szerelem, ami naná, hogy a legnagyobb égszakadás-földindulás alatt is virágzik, ha akadályok gördülnek is elé. A köz- és magánéleti csata összeolvad, és végül persze mindkét téren totális a győzelem, a közönség teljesen megnyugodva menet haza, hogy kemény ember a magyar, férfit és nőt egyaránt beleértve úrrá lesz minden nehézségen, helyén van az esze meg a szíve: fasza gyerekek vagyunk mi. Kár, hogy ezt a történelem nem mindig igazolta, ahogy a jelen sem ezt teszi száz százalékig, no de hát vérzivataros időkben hatványozottan szükség van a jól bevált happy endre.
A színészek zöme jó, ismét bizonyítva, hogy a színháznak ütőképes társulata van, melynek tagjai képesek kilépni a műfajjal szinte törvényszerűen együtt járó szerepköri klisékből. Széles Flóra eddig jobbára szubrett volt, pár évvel ezelőtt a Mária főhadnagy veszprémi előadásában is, most primadonnaként fényesen bizonyít. Laki Péter viszont, aki a szerelmét, Jancsó Bálintot alakítja, ezúttal bonvivánként hódít, pedig inkább táncoskomikusként jegyezhettük. Szendy Szilvi és Dénes Viktor megfelel a szubretti, táncoskomikusi, évődve szerelmes, tűzrőlpattant, fürge lábú szerepkörnek. Farkasházy Antóniaként és Draskóczy Ádámként Fischl Mónika és Dolhai Attila röpke jeleneteikben eljátszanak egy se veled, se nélküled típusú kapcsolatot. Kossuth Lajosként Langer Soma, Görgey Arthurként Dézsy Szabó Gábor igyekeznek kellő fajsúlyt adni a szerepeiknek. Kiss Zoltán egy marcona őrmester típusú fickót ad, akinél a szabály az aztán megkérdőjelezhetetlenül szabály, amit otrombán kiabálva be is tartat. De aztán kiderül, hogy szív dobog a reverenda alatt. Remek karakteralakítás, ahogy Szolnoki Tiboré is az nyúlfarknyi villanásában. Pfeiffer Gyula karmester könyvtárban, levéltárban kutakodva rekonstruálta a darabnak azt a formáját, amit az 1942-es ősbemutatón játszottak, de úgy azóta sem. Áradnak Huszka dallamai, Pfeiffer ezúttal feszesen, de érzelemmel telien, ugyanakkor nem érzelgősen vezényel.
Az első rész olykor nem elég érdekes, túl sok idő megy el a szereplők bemutatásával, annak tisztázásával: ki kicsoda és mit is akar. A második rész aztán intenzívvé válik, az énekkar és a balettkar is beerősít, jelentős szerepük van a vitathatatlan sikerben. A premier közönségének zöme állva, hosszasan tapsol, ovációval ünnepel.
Lehetne túlzottan magyarkodva, hatásvadász, roppant giccses eszközök tömkelegével operálni. Mutatóba van belőlük, de csak annyi, amennyi szerintem belefér. Az operett, ahogy a musical is, hatványozottan, alapjáraton vaskos eszközökkel dolgozó, gyakran az ízléshatáron lavírozó műfaj. Ha úgy tetszik, vékony kötélen táncol. A Mária főhadnagy előadásához a megszokottnál is vékonyabb kötélen, olykor már-már cérnaszálon kell lavírozni. Ezért is igen komoly vállalás a bemutatása. A társulat néha meg-meginogva, de azért elég magabiztosan fent marad a kötélen. Megérdemelten hosszú sikerre számíthat.
