Az Iparművészeti Múzeum textilgyűjteményében van egy felettébb furcsa tárgy: egy katolikus szertartásokon viselt papi ruhadarab, úgynevezett dalmatika. Az alapja selyem, szép hímzés díszíti, de ami érdekes benne, hogy két címert is rávarrtak, a Batthyány családét és a tornyai Schosbergerekét, szépen egymáshoz simítva. Márpedig ez a két nemesi família mindössze egyszer kapcsolódott össze a történelemben: Batthyányi István és Schosberger Ilona mindössze öt napon át tartó, országos skandalumot kiváltó házassága idején.
Schosberger Ilona arról lett híres 1883 őszén, hogy alig egyetlen hónap leforgása alatt kétszer is férjhez ment, majd pedig azonnal megözvegyült. Ez azonban így csupán a bulvárhír. A valóságban a tizenhat éves ifjú hölgy históriájában ott van egy egész osztály, a nemességet is elnyert zsidó nagypolgárság egyszerre diadalmas és szomorú története.
De kezdjük az elején. A dinasztiaalapító, a nemesi címmel kitüntetett nagykereskedő, Schosberger Simon Vilmos fia, Henrik két szépséges lányt nevelt az 1880-as években. A Budapesti Hírlap így emlékezett meg a pesti társaság egén való feltűnésükről: „A nemzeti szinház földszinti páholyában mindenki őket látcsövezte, mialatt Wiltné énekelt. Igen sok narancsot és gyümölcscukrot fogyasztottak, szerettek nevetgélni maguk közt: mintha a gyermekszoba fesztelen szelleme idáig követte volna őket, a — világba-lépésbe. Kik ezek? — kérdé a sok színházi habitué. A jelen volt papa boldog s büszkélkedő arca megadta rá a választ, amit Toldy Pista egyik vigjátékában igy fejez ki: »Uj emberek«.”
Schosberger Ottilia tizennyolc, húga, Ilona tizennégy éves volt akkor. És ha igaz volt a pletyka, miszerint édesapjuk nem egyszerűen jó partit – elvégre pénze neki is volt, több az elégnél –, hanem kifejezetten főrendű kérőket álmodott a lányai mellé, kívánsága gyorsan teljesült. Ottilia 1882 júniusában egybekelt a patinás erdélyi bárócsalád sarjával, Bornemisza Pállal. S tekintve, hogy a hétfői napon tartott esküvő előtti vasárnap az ara áttért a katolikus hitre, a nagy pompával megejtett frigyre az angolkisasszonyok templomában került sor.
Ilona persze tovább járt a turfra, a jégpályára és hangversenyterembe, vitt elegáns szalont, ahogy illett, de a végzet a Nemzeti Színház földszintjén várta őt, egy megnyerő külsejű, harmincadik évében járó férfi képében. „Az »uj emberek« papája és sógora azonban e viszonyról hallani se akart. A szeladon végre is csak ügyvédi diplomával bir, maga szintén »uj ember«, — diktum-faktum: kikosarazták” – írta körül a maga finom módján a Budapesti Hírlap szerzője azt a sajnálatos körülményt, hogy dr. Rosenberg Gyula ügyvéd labdába sem rúgott Schosberger Henriknél. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt gróf, ellenben zsidó igen.
Viszont nem egykönnyen adta fel. Bár a nem-kívánt udvarló elől Schosberger Henrik Marienbadba cipelte leányát, dr. Rosenberg utánuk ment, és egy rabbi előtt, két tanú jelenlétében feleségül vette. Ám hiába álltak ezt követően a szülők elé, azok újfent felpakolták a leányt, előbb vidéki birtokukon rejtették el, majd Párizsba vitték: egyes híradások szerint Ilona ott keresztelkedett ki. Az út innen Marienbadba vitt, ahol összeismertették Batthyány István gróffal, aki hamarosan megkérte a kezét. A szülők pedig szélsebesen nekiadták.
A történet az 1883. október 19-én megjelent cikkben azzal ért véget, hogy dr. Rosenberg Gyula megkereste Batthyány Istvánt, ismertette vele a helyzetet, majd párbajra hívta. Ezután jött némi huzavona – nyilatkozatháború, párbajképesség vizsgálata –, hogy végül október 23-án robbanjon a hír: dr. Rosenberg a temesvári erdőben agyonlőtte gróf Batthyányt.
Innentől sosem látott hullámokat vert a botrány. A tudósítók versengve küldték távirataikat Pestre: ki azt hallotta, a leányt kitagadással fenyegette az apja, ha kitart az ügyvéd mellett; ki azt: Batthyány grófék afféle kárpótlásnak tekintették, hogy immár melléjük áll a „tőke”, miután az apa elvesztette birtokait és intézőként volt kénytelen dolgozni. Volt, aki úgy tudta, Rosenberg lövészórákat vett, és ott is fejre célzott; ki meg úgy, hogy a végzetes lövés után összeomlott. Újságírók tolongtak a ravatalnál is, hogy leskribálják a koszorúszalagok feliratát, miszerint „Imádott férjemnek” (az özvegy) és „Felejthetetlen sógorunknak” (az úgymond egy zsidó prókátorral sógorságba keveredni semmiképp sem óhajtó Bornemisza báró és neje).
A temetést követő harmadik napon aztán a Testvériség megadta az alaphangot: „Egy magyar mágnás, ki lehet, hogy szegény volt, mert hiszen az illeték kiszabásnál mint alantas hivatalnok működött, beleszeret egy vöröshagymán fölhízott, zsidó virtus által meggazdagodott rüfkébe, s csakhogy biztosítson magának gondtalan életet és víg napokat: oda dobja magát, nevét, czimereit, ősi hitét áldozatul és frigyre lép egy olyan zsidó leánynyal, aki már előtte egyik zsidó hitsorsosát részeltette kegyeiben, szeretetében s ki tudja, nem-e kecseiben is?” A sajtóban ezt követően katolikus teológusok és rabbik pertraktálták részletekbe menően, érvényesnek tekinthető-e a Rosenberg-házasság, úgy a magyar, mint az egyházi jog szempontjából; leplezetlenül találgatva, sor kerülhetett-e a frigy elhálására. Újabb két hét múlva pedig közleményt kellett kiadni, miszerint alaptalan a hír, hogy Schosberger Ilona jegyet váltott báró Staudach Auréllal.
Hogy a fiatal özvegy miféle helyzetbe került a tragikus októbert követően, arra tulajdonképpen csak majd’ húsz év múltán derült fény, amikor „egy érdekes válóperről" kezdett cikkezni a sajtó. A háromgyerekes Schosberger Ilona ekkor hagyta faképnél báró Offermann Viktor lovagot, a bányászattól a gépgyártáson át a cukorgyártásig sok mindennel foglalkozó brünni iparmágnás, Theodor Offermann fiát. Az ok a férj smucigsága volt: az 1886 februárjában lezajlott szűk körű esküvő alkalmával Schosberger Henrik 600 ezer forint hozományt adott ugyanis a lányával, akit további 200 ezer forinttal is kistafírozott. Ilona azonban egy fillért nem látott ebből a pénzből, a napi költségekre is kérincsélnie kellett. A perről szóló sajtóhíradások hangnemét látva viszont cseppet sem csodálkozunk, hogy elvált asszonyként, megkapva milliós örökségét, Bécsben telepedett le.
Nővére egyébként ekkor már régen elvált: a bíróság előtt mindkét fél „engesztelhetetlen gyűlöletre” hivatkozott. Báró Bornemisza Pál meg sem állt Afrikáig, ahol etnográfiai kutatásokat végzett; Schosberger Ottilia pedig Kairóban hozzáment egy angol katonatiszthez, aki apjától ezután tisztes havi apanázsban részesült. És ne feledkezzünk meg dr. Rosenberg Gyuláról sem. Királyi kegyelem folytán három hónap után kiszabadult a börtönből, némi bécsi elvonultságot követően pedig belépett az Adria Tengerhajózási Társasághoz, ahol az igazgatóságig ívelt a pályája. Beválasztották az országgyűlésbe, a bécsi delegációban tengerhajózási ügyeket vitt; de lótenyésztőként is hírnevet szerzett. Amikor 1914-ben elhunyt, spanyol származású felesége és barátai a Szabadság téri Adria palotából kísérték utolsó útjára. Úgy búcsúztak tőle, mint a Szent István-rend kiskeresztje egyetlen zsidó birtokosától.
A tragikus történet szereplői közül Schosberger Ilona élt a legtovább. 1944-ben még rendre felemlítette férjeit a jobboldali sajtó, mint olyan arisztokratákat, akik „házasságok révén elzsidósodtak”. De hogy pontosan hol és mikor ért véget az élete, azt sehol sem jegyezték fel. Belegondolni is fájó, mik történhettek a negyvenes évek közepén egy nyolcvanhoz közeledő, közismert, dúsgazdag, nemesi származású, kikeresztelkedett hölggyel.
