Egy éve hangos a magyar közoktatás a kialakult válsághelyzet miatt. Az oktatási kormányzat tétlensége következtében a közvélemény most szembesült igazán azzal, milyen veszélyek leselkednek a társadalom egészére a pedagógushiány, az alacsony fizetések, a diákok és a pedagógusok túlterheltsége okán.
Magyarországon már nem nemes hivatás a pedagógusi pálya a munkavállalók nagyfokú „kizsákmányolásának” betudhatóan. Emellett vannak olyan elemei a közoktatási rendszernek, amelyekről csak halkan beszélnek az oktatáskutatók és a tiltakozók is: elavult tantervek, áldatlan állapotok egyes oktatási intézményekben, szegregáció, esélyegyenlőtlenség. És vannak olyan elemek is, amelyek még fel sem bukkantak a köztudatban. Ezekről szeretnék néhány szót ejteni, a teljesség igénye nélkül.
Talán meglepő, de a világ sok országa küzd a magyarhoz hasonló helyzettel: pedagógushiány, a nemzeti erőforrások csökkenése az oktatásban, a pedagóguspálya vonzerejének romlása. De a hazai helyzetet nehezítik a kormány „antimodernizációs” törekvései, illetve mély hallgatása a világban zajló kulturális és oktatási paradigmaváltásról, ami komoly veszélyek forrása lesz a következő évtizedekben a magyar társadalom és gazdaság számára.
A világ oktatáskutatóit három súlyos kérdés foglalkoztatja: 1. az információrobbanás kezelése, 2. a mesterséges intelligencia, a robotizáció hatása az oktatásra, 3. a fenntartható fejlődés és a környezet védelme. A gazdaság szereplői is egyre inkább ezekre a kérdésekre várnak választ, annak érdekében, hogy a munkaerőpiacon a szükségleteikhez igazodó munkaerő jelenjen meg.
1. Az információrobbanás kérdése
Ez az internet megjelenése óta foglalkoztatja a kutatókat, nemcsak hálózatelméleti szempontok, hanem a megjelenő információk hitelessége miatt is. Nagy kérdés, hogyan lehet kiszűrni azokat az információkat, amelyek valósak, és melyek tartoznak az úgynevezett „fake news” kategóriába. Különösen ott érdekes ez a kérdés, ahol a politikai hatalom köreihez tartozó tartalomszolgáltatók a legnagyobb álhírgyártók.
Egy mai demokráciában a közoktatás egyik alapfeladata kell legyen, hogy a tanulókat megtanítsák arra, hogyan tudják kiszűrni a valós és a hamis híreket, egy olyan világban, ahol 12 óra alatt megduplázódik az interneten hozzáférhető információ mennyisége; és ahol az online világban több időt tölt egy átlagos tanuló, mint az offline világban.
A modern oktatáspolitika ebben a helyzetben nem írhat elő még több bemagolandó tartalmat a diákok számára, hanem segítenie kell az eligazodásukat a „való világban”. Ezért lenne fontos, hogy a készségek, skillek fejlesztése kerüljön előtérbe. Igaz, ehhez kellő politikai bátorságra is szükség lenne, mert egy XXI. századi alaptanterv új szellemiséget vár el a pedagógustársadalomtól, az oktatásirányítástól, a szülőktől, és tudjuk, hogy egy megmerevedet struktúrát nehéz megváltoztatni.
Már most, a jelen helyzetben ki kell mondani, hogy az iskolának nem feladata meghatározni, mit gondoljon a világról a gyermek, hanem csak a keretet kell megadnia a gondolkodás fejlesztéséhez. A tanár szerepe is megváltozik: most már nem az a dolga, hogy információt adjon át, hanem segítenie kell az információk tudássá való átalakításában. Nem új tantárgyakra és még több ismeretre van szükség, hanem olyan készségekre, amelyekkel az online világból szerzett információkat tudássá tudja átalakítani a diák.
2. A mesterséges intelligencia megjelenése.
Ez komoly kihívás elé állítja napjainkban az oktatás szereplőit. A legfontosabb annak a tévhitnek az eloszlatása, miszerint a tanár, a tanító munkáját ki fogja váltani egy robot, és otthonról, a tanár irányítása nélkül is lehet majd ismereteket szerezni a mesterséges intelligencia (MI) segítségével. Jelenleg alapvető hiányosságai vannak ugyanis az MI-nak: kritikai érzékkel, kreativitással, önálló gondolkodással nem rendelkezik, de már tud önálló verset, esszét írni (ChatGPT), szöveget idegen nyelvről lefordítani és a fordítást emberi hangra konvertálni, gépeket, épületeket tervezni, orvosi diagnosztikát végezni stb.
Az oktatásnak elsősorban az etikus alkalmazásra kell választ adnia, illetve az alkalmazás lehetőségét be kell illeszteni a tudás kialakításának folyamatába. A közeljövőben feltehetően a beadandó esszék, dolgozatok aránya jelentősen csökkeni fog, vagy teljesen el fognak tűnni. A jelenlegi „MI” nem tudja még tökéletesen kiszűrni a valótlan dolgokat. Ezért is lenne fontos az álhírek felismerésének oktatása (lásd fent).
Mindenki figyelmét fel szeretném hívni arra a tényre, hogy a jövőkutatók szerint a PISA méréseken a hétfokú skálán a negyedik szint alatt teljesítők munkáját a robottechnológia ki fogja váltani a következő húsz évben. Magyarországon a négyes szint alatt teljesítő 15 évesek aránya 60 százalék. Mit fogunk kezdeni ennyi humánerőforrással, amely a munkaerőpiac számára használhatatlan lesz? Ennyi közmunkát nem tud teremteni egyetlen kormány sem!
3. A fenntartható fejlődés, a környezettudatos viselkedés.
Ennek kérdése az országok számára létfontosságú a jövő szempontjából. A profitéhes és a gyors haszon reményében tevékenykedő globális tőke, valamint az ezen érdekeknek kiszolgáltatott, vagy ezen érdekeket kiszolgáló államok vezetői sok esetben ezen célkitűzéssel ellentétesen gondolkodnak, cselekednek. Gyökeres szemléletváltásra van szükség a társadalom részéről ebben a kérdésben is.
Változás csak az edukáció útján érhető el, de ehhez a pedagógusok képzésén, átképzésén is sürgősen változtatni kell - a tartalmi változtatások mellett. A környezeti változások hatásai közé kell sorolni azt a tényt is, hogy egyre nagyobb a mentális problémákkal küzdő gyermekek aránya a világ összes országában. A gyermekek mentális problémáinak leküzdése a tantermekben sokkal nagyobb kihívást jelent jelenleg a pedagógusoknak, mint az ismeretek átadása. Az otthoni hátrányok kompenzálása és a társadalmi tanulás színtere lett az iskola. Ehhez nemcsak a tanterveket kell átírni, hanem a pedagógusoknak egyre több segítőre van szükségük - bár azt is tudjuk, hogy a magyar kormány nem akar minden pedagógus mellé egy „Sancho Panzát” állítani.
Azoknak az országoknak, amelyek nem tudják az oktatásukat rugalmasan, a lehető legrövidebb időn belül átalakítani - válaszolva a fenti kihívásokra -, a meglévő hátránya még tovább fog nőni, és végleg a perifériára szorulnak a gazdasági versenyben. Ennek érdekében a magyar oktatás szereplőinek, szakértőknek, oktatásirányítóknak, szakpolitikusoknak végre le kellene ülniük, hogy az oktatás jól ismert működési zavarai mellett - bérek, munkaterhek, pedagógus- és forráshiány - a tartalmi szabályozásról is beszéljenek, és „gombolják újra” azt. Alakítsák úgy, hogy a leszakadók száma a jövőben ne növekedjen, és a közoktatás a felzárkózás (esélyegyenlőség) lehetőségét is meg tudja teremteni.
A vázolt kihívásokra csak úgy lehet reflektálni, ha a pártpolitika visszavonja csápjait, és a nemzeti konszenzus megteremtése érdekében a legmagasabb közjogi méltóság a tárgyalóasztal mellé ülteti a szakma képviselőit. Történelmi felelősség terheli azokat, akik nem ismerik fel a lépéskényszert, és nem tesznek semmit a változás érdekében!
Ha sikerül megegyezés közeli állapotot teremteni, akkor azonnal meg kell kezdeni a tanárképzés és a tartalmi szabályozás átalakítását. Erre van kapacitása és képessége mind a felsőoktatásnak, a Magyar Tudományos Akadémiának és a pedagógustársadalomnak. Ha értelmes célokat tűznek ki és az átalakuláshoz megfelelő forrásokat rendelnek hozzá, akkor 2-3 PISA mérés után érzékelhető lesz az elmozdulás. Rövid időn belül lesz XXI. századi igényeknek megfelelő munkaerő, és az ország gazdasága sem lesz ennyire kiszolgáltatott.
Kérdés, hogy ennek a hatalomnak van-e politikai szándéka és akarata, hogy belevágjon ebbe.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.