- Törő István: Hazát őriztek

Esik, a tájat úgy sorozza,
e homokot a tavaszi zápor,
de emléked, a korszak fényét
nem moshatja el, mindenütt lángol,

házadat keresni arra mentem,
baráti hang hívott magához,
vásott faszéked komisz váza
hellyel kínált, izgalmat lázhoz

adott volna, de ennyi erőt
senki sem hordott, inkább égett
a felhő is az égnek alján,
hogy megmutassa igaz lényed –

pöttöm ablak szemernyi világa
elhitette, hogy kevés minden,
ki pegazus lovával vágtat,
nem tarthatott itt sem bilincsben,

rideg, rövid a támlás ágyad,
melyben „az álmok nem hazudnak”,
száztizenkét szárnyaló verssel
kell útra kelni, te már tudtad,

veszett kocsma, s vele minden,
fekete kenyér, akár a vér,
bár egekbe ért a pálya íve,
egyre fűtötte a szenvedély –

ott láttalak, ahogy alkottál,
szemed intett, hogy én is jöjjek,
indultam volna, a fény szivárgott,
asztalod kevés négy könyöknek,

szerzetescellányi kis szobádat,
melyet szabadság belülről feszít,
melledre ült, ki mozgalmas
világba vágytál, megölve kínt,

a bajnak eléje énekeltél,
hogy ettől elbújik majd a baj,
álmaid buján énekelve
ifjúságod mindent betakar,

csak a kenyér volt ott fekete,
lelked ragyogta fel, mely fehér,
és tiszta igét adott a szájnak,
a költő hangja, mely utolér,

terjeng, terül a tisztuló napon,
átsüt országos rendezvényen,
barátaim, házát megőrzők,
várom tettetek szívekbe érjen!