A ma 80 éves Lukáts Andor emblematikussá vált alakításában, a Marat halálának címszerepében a kaposvári teátrumban, lidércesen hátborzongató volt. El lehetett hinni neki, hogy kérlelhetetlen forradalmárként meg akarja változtatni, meg akarja rengetni az egész világot, és akár hegyeket is elhord a helyéről. Nincs megalkuvás, nincs könyörület, már józan ész sincs, csak a megvalósítandó eszme, és az, hogy előre kell menni rendületlenül. Lúdbőröztető volt volt elvakult tekintete, az, ahogy kérlelhetetlen eltökéltséggel sorolta a kivégzendők nevét, tébolyult szóáradatban. Más véleményt meg nem hallgatva, teljes elvakultságban, már diktátorként, magából kikelve üvöltött.
Őserőként volt jelen, akiről hihető, hogy olyan mint egy tank, keresztülgázol bárkin. Ritkán látni ilyen karizmatikus személyiséget a színpadon, akire, ha akarjuk, ha nem, rátapad a tekintetünk. Ekkor ki gondolta volna róla, hogy valaha meglehetősen gátlásos volt.
Azok számát gyarapítja, akik nem végeztek színiiskolát, mégis Kossuth-díjas, nagy színészek lettek, sőt, neki osztálya is volt a Színművészetin, ahová soha nem járt tanulni.
Lakatos volt, dekoratőr, valami vonzhatta a színházhoz, mert amikor egy kolléganője azt mondta neki, hogy az amatőr mozgalom egyik akkori zászlóshajójában, Pinceszínházban játszik, megkérdezte tőle, nem nézhetné-e meg, mit csinálnak. Dehogynem, gyere! – hangzott a válasz. És ő vagy három hónapig félénken kuksolt az utolsó sorban, bámulta mi is történik ott, ahonnan rengetegen lettek aztán színészek, színházi emberek. Fodor Tamásnak feltűnt, hogy már milyen régóta ott van, és rákérdezett, ki is ő, invitálta a színpadra, hogy esetleg mutasson valamit. Ettől annyira megijedt, hogy két hétig a színház felé sem nézett. Majd amikor újra bement, Fodor megfogta a kezét, fölvonszolta a színpadra, kérte, hogy mondjon el egy verset. Persze nem akart. Végül csak elkezdte kipréselni magából, hogy „Falu végén kurta kocsma...”
Egyszer nevetve mesélte nekem, hogy milyen pokolian rosszul mondta, abba is hagyta zavarában. Viszont a káprázatos pedagógia érzékű Fodor nem hagyta annyiban. Miközben Lukáts a színház mindenese lett, festett, mázolt, díszletezett, gyakran haza se ment aludni a nővérével megosztott csöppnyi albérletükbe, komoly szerepeket is kapott. Például Ibsen Nóra című remekében Krogstadt doktort játszotta nagy szakállal. Tragikus, hogy a Nóra bemutatója két nappal azután volt, hogy megtudta, az öccse öngyilkos lett. De ő felment a színpadra, és rá kellett jönnie, hogy a színészet közel sem csak játék, szórakozás, hanem kemény munka, a legelképesztőbb szituációkban is helyt kell állni.
A kaposvári Csiky Gergely Színházban, szülővárosában lelt szakmai otthonra, ott, ahol empatikusan kezelték a szabálytalan alkatokat, rendhagyó tehetségeket, ahol jeles rendezők akár nagy színészeket neveltek azokból is, akik nem végeztek főiskolát. Meglátták Csákányi Eszterben, Pogány Juditban, Jordán Tamásban a komoly ígéretet. Lukátsot Zsámbéki Gábor vette föl segédszínésznek. A főrendező falatnyi szobájában tartott felvételijén megint nekifogott annak, hogy „Falu végén kurta kocsma...”, és ismét belesült, ahogy az énekbe meg a táncba is. Totálisan sikertelennek tartott tavaszi felvételije után nyár végén megkapta az értesítést, hogy felvették. Nem értette, miért. Egy év múlva merte csak megkérdezni Zsámbékit. Aki annak ellenére, hogy semmiben nem volt perfekt, és még beszédhibás is volt, értékelte benne a totális elszántságot, hogy ha törik, ha szakad, ezt akarja csinálni. Láthatta a lázas tekintetét, a gátlásai mögött is észrevette a vasakaratát, és talán megérezte azt az őserőt, ami aztán annyira elementárisan előtört belőle a Marat halálában.
Gátlásosságának okai is fölfejthetők, édesapja kilenc évig politikai fogoly volt, ezért, hogy segítsen az őt testvéreivel egyedül nevelő, szociális otthonban, illetve őrültek házában látástól vakulásig dolgozó mamájának, már hat-hét évesen maga hordta a kútról a vizet, sokat dolgozott, akár kapált is. És látott valódi őrülteket, akiket érdekesnek talált.
Egyikük figuráját fel is használta, amikor az összefüggéstelen mondatözönnel „filozofáló” Luckyt formálta meg a Godot-ra várva felejthetetlen előadásában.
A lelki sebek mellé olykor valódiakat is szerzett. Amikor kiszabadult az apja, akit idegbeteggé tettek a bezártság évei, verte, pofozta. Tán innen ered, hogy szeret a fantázia, sőt a fantazmagória világába menekülni. Egy élete, egy halála, meg akarja csinálni azt, amit az akár konoknak is nevezhető fejébe vett. Don Quijote-hoz hasonlatos, nem akarja tudomásul venni a falakat, és időnként csúnyán beléjük veri a kobakját.
Másik legendás szerepében, Liliomként, csaknem megvolt benne ugyanaz az őserő, ami Marat-ként, de amikor a vagány hintáslegénynek rosszul mentek a dolgai, megmutatta a letargiáját, elesettségét, sőt, a depresszióját, ingerültségét, de mindemellett a hatalmas szívét is. Szerintem mindezek megvannak benne civilben is. Láttam már fejét lógatóan pokoli letargikusnak. Rá tud törni a világfájdalom. Huszonöt éve azt nyilatkozta nekem, hogy alapélménye a csalódás. Ám akár totálisan váratlanul, de jön az új, nagy ötlet, a megvalósítandó álom, a faltörő lelkesedés, és a tettvágy kiugrasztja a gödörből. De azért mindig van oka az elégedetlenségre, állandóan van korholni valója, felizgatja magát társadalmi kérdéseken.
Nem csak a kaposvári színház fénykorának, hanem a Katona József Színház hőskorának is vezető színésze volt. Yasmina Reza Művészet című darabjában, Ascher Tamás remek rendezésében, Haumann Péterrel és Bán Jánossal mesterhármast mutattak be. Ő rendezte a Katona eddigi legnagyobb közönségsikerét, Egressy Zoltán Portugál című darabját, ami 20 évig, 423-szor ment.
Álmai közé tartozott egy saját színház.
Végül megkapta a Stúdió K volt épületét, amit Sanyi és Aranka Színháznak keresztelt el. Ez szintén pince, mint a Pinceszínház, és pár utcányira van attól. Így érnek körbe a dolgok. De azért nem teljesen, mert a Sanyi és Aranka rövid életű volt, pedig mentek ott meglehetősen jó, igencsak érdekes produkciók. Azt hiszem Lukátsnak a szponzorok felhajtásához, az üzleti ügyekhez, a marketinghez nem volt sok affinitása.
Eddigi egyik utolsó alakításaként, a Rózsavölgyi Szalonban Ibsen lúdbőröztető Rosmersholm című drámájában, a valaha szebb napokat látott tanárt játszotta. Szemléletessé tette a lecsúszott, lepukkant értelmiségi helyzetét, akinek sok van az agyában, de ebből nem áll össze semmi. Csak a káosz kavarog benne, amit ki is sugároz a környezetére. Teljesen talajt veszítve, letargikusan kóvályog. Ezzel nem csak egy figurát formált meg kiválóan, hanem érzékeltette azt a társadalmi helyzetet is, amiért bőven van okunk mindannyiunknak aggódni.
