Nem sokszor látható színpadkép fogadta vasárnap este a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermébe belépő koncertlátogatót. A nagyzenekarok befogadására tervezett pódiumon mindössze egy dobogó, azon egy zongoraszék volt kikészítve Várdai István számára. Visszafogottak voltak a fények is, csak őt világították meg a reflektorok, ezzel is ráirányítva a figyelmet a produkció spirituális jellegére, hiszen egy szál csellón játszani, és azt hallgatni – a szüneteket nem számítva – csaknem két órán keresztül, kivételes elmélyülést kíván előadótól, közönségtől egyaránt. Lehet persze azon gondolkodni, elő kellhet-e adni a hat Bach-csellószvitet egyvégtében, viszont nem is gyakran történik meg. Az elmúlt néhány évben két teljes sorozatot hallottam, de Perényi Miklós és Rohmann Ditta is két estére osztotta el a játszanivalót, így hát volt egy plusz tétje is Várdai István produkciójának, hogyan áll össze az egész? Igaz kicsit több, mint három évvel ezelőtt már játszotta így a műveket – két szünettel –, akkor a Zeneakadémián. A kérdés most is az volt, vajon meg lesz töltve végig izgalmasan a hosszúra nyúló este? De a Müpa hatalmas, nem egy szál csellónak való vidéke önmagában is elgondolkodásra késztetett: vajon hogyan fog ekkora térben szólni a 350 éves Stradivari?
Infó
Johann Sebastian Bach: Hat csellószvit. Várdai István, Müpa, Bartók Béla Hangversenyterem. 2023. március 5.
Némi rejtélyeket a szólóhegedű művekhez hasonlóan a csellószvitek is vetnek fel, nem tudni, kinek íródtak valójában. De nem számítottak saját koruk olyan, szinte csak teoretikusan játszható műveinek, mint a hegedűszonáták és partiták, erről az is tanúskodik, hogy több másolatban is fennmaradtak. Azonban ennek ellenére a XIX. században tökéletesen feledésbe merültek, egy Pablo Casalsra volt szükség ahhoz, hogy a század vége felé elkezdjék megkapni megérdemelt helyüket a hangversenyéletben, és 1936-os felvételeire ahhoz, hogy a lemezek világában is megjelenjenek.
Várdai azonnal tökéletes formában, gyönyörű hangon kezdett, ami jól hallhatóan betöltötte a teret, rögtön magával ragadta a hallgatót. Helyesebben: bevonta abba a hangokból képzett univerzumba, ami Bach sajátja (és ha úgy tetszett neki, ennek eszköze egyetlen, néhány húrral bíró hangszer is lehetett), a maga csak pillanatokra több, mint egyszólamúságával. Illetve hát ez is a rejtélyek egyike: hogyan lesz a döntően egyszólamú anyag olyan, mintha valamiféle együttest hallanánk? A tudósok persze meg tudják fejteni: egymás után szerepelnek a basszushangok, az akkordok egyes hangjai és a kifejezetten dallamhangok, így egyszerre kiadva az alapokat és a dallamot és a kíséretet is. Csak hát ezt el is kell játszani, pontosan érzékeltetni, hogy ebben a folyamatban hol, melyik hangnak mi a szerepe.
Várdai kivételes érzékenységgel adta ki a hangoknak szerepüket, soha nem túlzott, nem keresett egyéni értelmezési lehetőségeket. Szinte, mintha ott sem lenne, hagyta – ha kellett – énekelni a szépen megformált dallamokat, odatett egy-egy hangsúlyosabb hangot, ha annak jelenése volt a basszusban. A kevésbé jelentékeny ornamentális futamok pedig hangsúlytalanok voltak, de ha kellett, nagyon finoman ott is kiemelkedtek fontosabb dallamhangok. És mindezekből az elemekből felépült a hat tételes építmény, amelynek minden minden részlete a helyén volt, a spirituális élményéből elsősorban ennek eredményeként részesülhettünk.
Hosszúra nyúlt az este, az utolsó részt jópáran kihagyták, de akik maradtak, joggal ünnepelhették hosszasan, álló ovációval a művészt.
