Gamál Abd el-Nasszer Alexandriában született 1918. január 15-én. A történelmünket mindig is meghatározó világváros még a XX. század elején is őrizte a multikulturális sokszínűségét, 447.000 lakosából 46.000 külföldi, a legtöbbjük olasz vagy görög volt. Egyiptom második legnépesebb városába délről érkezett Nasszer apja. A családfő postamester volt, az effendik csoportjához tartozott. Ezzel a török szóval jelölték az állami közalkalmazottak és köztisztviselők hierarchiájának legalsó fokán állókat. Az effendik nacionalisták voltak, de a legtöbbjük muszlimként is európai életet élt. 1922-ben Anglia megadta ugyan a Nílus menti országnak a függetlenséget, de a kulcspozíciókban ezután is megőrizte a befolyását. A harmincas évekre a teljes önállóság iránti harc háttérbe szorult, a politikusok már csak önmagukra és szűk köreikre koncentráltak. Pedig a gazdasági világválság Afrikában is jelen volt: tömegek szegényedtek el, és egyre inkább kiábrándultak a politikusokból. Sokan fordultak a vallás felé, megtagadva korábbi énjüket. És egyre többen csatlakoztak ahhoz az 1928-ban alapított Muzulmán Testvérek nevű társasághoz, amely egy független, de a saríára épülő Egyiptomot akart. A nem várt kezdeti sikerek láttán az alapító Haszan al-Banná 1933-ban Kairóba költözött. Ugyanabban az évben érkeztek Kairóba Nasszerék is, mert az apa a fővárosban kapott állást. Akkor még senki sem gondolta, hogy amikor 1952-ben az Abd el-Nasszer vezette Szabad Tisztek mozgalma eltörli a királyság intézményét, a több milliós támogatottsággal rendelkező Testvérek „áldott eseménynek” nevezik majd a forradalmat. 1933. január 17-én pedig, egy kairói olasz családban megszületett Iolanda Cristina Gigliotti.
Nasszert a katonai tanulmányai befejezése után a dél-egyiptomi Mankabádba vezényelték. A fiatal tisztek gyakran beszélgettek, politizáltak. Bár voltak közöttük baloldali érzelműek, és olyanok is akik a Muzulmán Testvérekkel szimpatizáltak (pl. Anvar Szadat), abban az egyben egyetértettek, hogy az angoloknak menniük kell. Az első arab-izraeli háborúban (1948-49) az alexandriai postamester fia is részt vett. De hiába harcolt lelkesen a katonáival, akik között voltak Muzulmán Testvérek is, Falúdzsánál az izraeli erők bekerítették őket. Az egyiptomi csapatok békés elvonulásának feltételeiről rendezett tárgyaláson Nasszer is részt vett. Az izraeli oldalon is volt egy fiatal katonatiszt, úgy hívták, hogy Jichák Rabin.
A szó szerint szorult, beszorult helyzetben lévő katonáknak Umm Kulthum koncertje adott erőt. Az egyiptomi énekesnő születési ideje vitatott, a két leggyakoribb dátum 1898 vagy 1904. A Nílus-deltából indult vidéki lány a 20-as években érkezett Kairóba. A hangjával mindenkit lenyűgözött. Az Odeon lemezkiadó 1924-1926 között 14 lemezt készített vele, és már kezdő énekesként többet keresett mint a kor ünnepelt sztárjai. 1932-ben közel-keleti turnéra indult: Damaszkusz, Bagdad, Bejrút, Tripoli, Tunisz mellett Haifában is fellépett, ahol ennek tiszteletére utcát neveztek el róla (2020), akárcsak a Jeruzsálem melletti Beit Haninában (2011). 1934-ben az ő hangjával indult a Radio Cairo. Sokak számára ő volt „Egyiptom hangja”, 1940-ben pedig megkapta a nőknek járó legmagasabb állami kitüntetést. Akkor még senki sem gondolta, hogy ő lesz majd az első arab énekes, akit beválasztanak a Rolling Stone magazin 200 leghíresebb előadójának a listájára; a 60. Kate Bush és a 62. George Michael között a 61. helyen.
1952 után hamar világos lett, hogy a Tiszteknek és a Testvéreknek egészen más az elképzelésük az országuk jövőjéről. Az állam 1954-ben betiltotta a Muzulmán Testvéreket, bezáratta az irodáit, sokakat bebörtönöztek. Egyiptomból világi ország lett. A Londonban megrendezett 1954-es Miss World szépségversenyt az egyiptomi születésű görög Antigone Costanda nyerte meg. A verseny másnapján Anglia és Egyiptom aláírta a megállapodást az angol csapatok végleges távozásáról. És még ugyanebben az évben Iolanda Cristina Gigliotti Franciaországba költözött. Iolanda még csak 18 éves volt, amikor megnyert egy helyi szépségversenyt, Európába már színésznőként érkezett. Színészi pályára készült, és talán ezért is döntött úgy, hogy ezentúl a „Cigaretta és pohár” című filmből ismert „Dalila” nevet fogja használni, kicsit megváltoztatva: Dalida. Akkor még senki sem gondolta, hogy Dalida lesz majd az első előadó, aki az eladott korongjai után átveheti a platina- illetve a gyémántlemezt.
1952-ben a katonai hatalom átvételkor Umm Kulthum dalait levették az egyiptomi rádió műsoráról. Egyesek úgy gondolták, hogy személyisége szorosan összefonódik a királysággal. „Ezek megőrültek?!” – őrjöngött Nasszer – „Azt akarják, hogy Egyiptom ellenünk forduljon?” Umm Kulthum maradt, és annak a Nasszerről elnevezett politikának (nasszerizmus) lett szó szerint a hangja, amely az arab egységért és az önálló Egyiptomért harcolt. Umm Kulthum „120 millió ember szívében minden reggel újjászületik. Nélküle Keleten minden nap színtelen” – mondta róla az Alexandriában született Omar Sharif. Sokszor énekelt egyiptomi arab dialektusban, 1960-ban pedig az „Ó fegyvereim” című dala Egyiptom himnusza lett, s ez így volt egészen az egyiptomi-izraeli békekötésig (1979). 1964-ben rögzítették az „Enta omri” (Te vagy az életem) című romantikus, szomorú szerelmes dalát. A dal zenéje annyira megtetszett Beyoncénak, hogy 2016-os turnéján a „Naughty Girl”-t az „Enta omri” zenéjével vezette be. A tánccal kísért előadás sok, nem csak szakmabeli arabnál verte ki a biztosítékot, a Rolling Stone szerint „botrányos” volt.
Algériában, ahol a nasszerizmus ösztönzően hatott a függetlenségükért harcoló helyiekre, Dalida a koncertjeivel bátorította a francia katonákat (1958). De az énekesnő, akinek a nevéhez akkor már olyan világslágerek kötődtek mint a Bambino vagy a Gondolier, nemcsak Európában turnézott, hanem megfordult Iránban (1961), Saigonban (1962) és Marokkóban is (1965). Umm Kulthum csak egyszer, 1967-ben énekelt Európában: Párizsban lépett fel, és a gázsija duplája volt Maria Callasénak. A kor ünnepelt dívája „egyedülálló hangnak” nevezte az egyiptomi énekesnőt. Umm Kulthum 1970-es marokkói koncertjén ott volt Robert Plant (Led Zeppelin). Ő is a „Kelet Csillagának” rajongói közé tartozik, akárcsak Bob Dylan vagy Bono (U2).
Nasszer 1970-ben, Umm Kulthum pedig 1975. február 3-án halt meg. Akik mindkét temetésen részt vettek, azt mondták, hogy Umm Kulthum temetésén hömpölygött a 4 milliós tömeg, míg az arab nacionalizmus ikonjának utolsó útján csak lézengtek az emberek.
Dalida a slágereit nemcsak olaszul, arabul, franciául és angolul adta elő, ha a „nóta” úgy kívánta, akkor japánul és németül is énekelt. 1979-ben ismét Egyiptomban járt, de akkor már Anvar Szadat látta vendégül. Bár 1954-ben a Muzulmán Testvérek társaságát megszüntették, de az eszméjük tovább élt. Szadat politikájában szerepet kaptak, de ezek a Testvérek már nem lázadtak a rendszer ellen, úgy mint a XX. század elején, nem akartak ismét börtönbe kerülni. Engedékeny, „megalázkodó” iszlámjukat nem mindenki fogadta el. Néhányan radikalizálódtak, és a terrorizmusban vélték felfedezni a végső megoldást, Szadatot is megölték 1981-ben. Akik mindkét elnök temetésén részt vettek, azt mondták, Nasszer temetésén hömpölygött a tömeg, míg Szadatén csak lézengtek az emberek.
Dalida, aki az 1982-es spanyolországi foci vb-n a francia csapat dalát énekelte, 1987-ben halt meg. Ő Franciaország történelmében a harmadik nő, Jeanne d’Arc és Sarah Bernhardt után, akinek a tiszteletére szobrot állítottak. Dalida is sokaknak a példaképe, többek között annak a Farrah el-Díbány-nak, aki a 2022-es katari foci vb döntőjében a francia himnuszt énekelte. A mezzoszoprán énekesnő az első arab a francia Nemzeti Operaház társulatában: Farrah el-Díbány Alexandriában született 1989. február 12.-én.
