Bár Kácsor Zsolt „Mi a bajom Vámos Miklóssal?” című írásában (Szép Szó, 2023. 02. 18.) bekezdésenként mentegetőzik, semmiképp nem szándéka megsérteni Vámost – hiszen, mint írja, amúgy jelentős íróként ismeri el –, cikkének alapvetése nem csupán bántó, de nyilvánvaló szemtelenség.
Nem kívánom Vámos életművét e helyt megvédeni.
Nem szorul rá, én nem vagyok esztéta, így mindössze Kácsor eljárását próbálom értelmezni mint Vámos Miklós olvasója és barátja. (Félreértés ne essék, nem Vámos hatalmazott fel, hogy reagáljak, hanem saját felháborodásom.)
Kácsor Zsolt: Mi a bajom Vámos Miklóssal?Először is nem értem, mitől állt kézre, mitől jött kapóra, mi adta az apropót,
vagyis mi az időszerűsége(!), hogy Vámos regényeinek, kisregényeinek, novelláinak, esszéinek és publicisztikáinak egészét(!) elintézze egyetlen lekezelő jelzővel: „unalmas”. Persze hozzáteszi, hogy ez csak az ő véleménye, ő nem vonja kétségbe, hogy Vámosnak széles az olvasóközönsége – amely olvasóközönségnek mellesleg megengedi, hogy szeresse Vámos könyveit. Azt már én teszem hozzá: több szóval nem illeti a valóban széles olvasótábort, hagyja, vélekedjünk arról úgy, amint kedvünk tartja – de persze végül is miért ne írhatna programcikket Kácsor, amikor olyan ez a mai demokrácia, hogy végre megint divattá lett...!
Kácsor azt is elmulasztja megjelölni, hogy Vámosnak melyik könyve olvasásakor gerjedt elő benne épp most a felismerés: „na, tovább már tényleg nem tűr halasztást, meg kell írnom, mi a bajom Vámos Miklóssal”, hogy aztán annak egész életművére vonatkoztatva konkrétan belső kényszert érez kijelenteni, az a baja, hogy „mintha nem vérrel írna!”
Elgondolkodtam, melyik magam által kedvelt kortársi regényíróra vonatkoztathatom Kácsor „vérrel írás” iránti várakozásának teljesülését,
de arra jutottam, hogy egyikük stílusa fölött érzett elégedettségemben sem játszott szerepet egy ilyenfajta igény kiszolgálása. Attól, mert valaki – például Kácsor – így összegzi, amit szeret, amit képes elismerni, nem biztos, hogy érdemes, nem biztos, hogy közhasznú, de biztos, hogy főleg nem illő e sajátságosan lehengerlő véleményét nyilvánossá tenni. (Kivált egyik író részéről egy másik író ellenében, ha az a másik egyébként arra nem szolgált rá valamivel.)
Magam elég szorgalmasan olvasok kortárs szerzőket. Kácsor cikke előtt, a véletlen hozta-e, vagy sem, épp a tavalyi évben – hosszú idő után! – nekem épp Vámos Miklós okozott megrendítő olvasmányélményt. Számomra(!) a nyomorúság, a kiszolgáltatottság, a kényszerűen elesett nősorsok iránti részvétnek egy példátlanul jeles, letaglózó alkotása született Vámos legutóbbi kisregénye, az „Ötvenhét lépés” megírásával. Nem kezdek részletekbe menően érvelni, csak annyit jegyzek meg: ha Kácsor olvasta ezt (?), és nem érzett, mint írja, az egész életműre értve, drámát, tragédiát benne, akkor valóban egyértelmű, hogy irodalmi észleleteink veszélyesen idegenek.
Végül csak remélni merem, hogy állásfoglalásomnak helye kell legyen még e mostani demokráciában is.
Merthogy dacára minden udvariaskodásának, Kácsor sommás értékítélete szerintem tiszteletlen, hetyke általánosítás. Nem értem, mi oka, célja volt, hogy hányaveti módon „beszóljon” Vámos Miklósnak, de sejtem, hogy valami oka, célja kellett legyen, mivel pedig azt nem tisztázta, részemről írását méltatlannak tartom.
