A tökéletességet hirdető úgynevezett unortodox gazdaságpolitika látványos kudarcát jelentő hiperinfláció lényegében az elhibázott árfolyampolitikára vezethető vissza, még akkor is, ha háborús-szankciós inflációként próbálják lenyomni az emberek torkán. Hosszú távon azonban nem lehet voluntarista gazdaságpolitikával és a forint mesterséges gyengítésével fenntartani a versenyképességet.
Az írásom első részében (Hátraarc padlógázzal, február 20.) felvázolt fejlesztési modellt a tömeges munkahelyteremtésre és az alacsony képzettségű, olcsó munkaerő reintegrálására építették. Mivel a munkaalapú társadalom a szak- és betanított munkakörök gyors megteremtésére fókuszált, bekövetkezett a szakképzés lebutítása, az előrehozott szakképzés bevezetése, valamint ezzel összefüggésben a tankötelezettség leszállítása 18-ról 16 évre. Ezáltal a képzési idő lerövidült, ami egyrészt forráskivonást tett lehetővé, másrészt a munkába állást is előre hozta, illetve a „pedagógiai elfekvőben” lévő, renitenskedő, túlkoros fiatalokat rendpárti eszközökkel kipaterolta a munkaerőpiacra. Ezzel a munkatevékenységbe ágyazott, egyszerhasználatos szakképzési modellel kívánták az aluliskolázott rétegeket tömegesen szakképzettséghez juttatni, biztosítva ezáltal, hogy Magyarország Közép-Európa ipari-termelési, összeszerelési centrumává váljon, illetve hogy meglegyen a kellő kékgalléros munkaerő a mostanság épp az akkumulátor világhatalom címre aspiráló országban.
Így rekedt a magyar gazdaság és társadalom hosszú távon a közepes fejlettség csapdájába. A hibás gazdaságpolitika életszínvonal-romlást tükröző tendenciái látszanak abban, hogy inflációban az uniós 10,4 százalékos átlaghoz képest bajnokok lettünk (a decemberi infláció 24,5 százalék, az élelmiszerinfláció 45 százalék), a korrigált bér és fogyasztás tekintetében pedig már csak Bulgáriát előzzük meg. A kialakult ár- és bérspirál következtében 2023-ban a bérek vásárlóértékének 2-6 százalékos visszaesésére lehet számítani.
Tudomásul kell venni, hogy ennek a növekedési modellnek a tartalékjai kimerültek, ma már nincs a munkaerőpiacon számottevő utánpótlás, az olcsó munkaerő puszta mítosz, a forint leértékelődésére alapozott exportösztönzés mozgástere is korlátozott. A nagy energia és nyersanyag kitettségnek betudhatóan pedig a cserearányok romlása egyre nagyobb lyukat üt a külkereskedelmi mérlegünkön. Az ikerdeficit másik elemét jelentő költségvetési hiány kétszerese az uniós átlagnak, de a V4 országok között nálunk a legmagasabb az államadóssági ráta is. A stagflációban már csak a túlfeszített gazdasági növekedés tartja a lelket, mivel a másik eleme, az infláció elszabadult, és a szegények adójaként teljesíti be küldetését.
Nem beszélve arról, hogy a gazdasági felzárkózás motorját jelentő termelékenység 2011-2021 között csak 11 százalékkal nőtt (évi 1 százalék), holott Romániában ez 30,8 százalékkal javult. Ha a növekedés, felzárkózás oldaláról nézzük ezt a képet, akkor az elmúlt 10 évben az Európai Unió egy főre jutó jövedelmi átlagához képest Magyarország 10 százalékos (2010-2021 között 66-ról 76 százalékra) Románia 18, Észtország pedig 20 százalékos növekedési többletet produkált. Ez hazánkban döntően a foglalkoztatottság növekedéséből származott, a magas gazdasági termelékenység a felzárkózáshoz alig járult hozzá. Nem meglepő, hogy a Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsorában a 47. helyen szerepelünk; ennél már csak az oktatási rendszerünk versenyképessége a rosszabb, mivel a készségek és képességek tekintetében a 78. helyen landoltunk. Kilátásainkat pedig csak tovább rombolja, hogy korrupcióban az Unió legfertőzöttebb országává váltunk. A gazdaság hajtómotorjának számító uniós pénztöltő automatából ingyen ömlő eurómilliárdok lehívása is mind bajosabbnak ígérkezik.
Nem feledhetjük, hogy a rezsim hatalomba tartásának szempontjából az egyik legjobban megtérülő politikai befektetésnek számít az elviselhető szegénység és a kiszolgáltatottság. A legalsó jövedelmi decilisekben (vidéken élők, alacsony iskolázottságúak, 60 év felettiek) lévők szavaznak a legnagyobb arányban a regnáló rendszerre, noha a szociális transzfereket drasztikusan leépítették.
Rövid távon nem jár számottevő politikai haszonnal az oktatás, az egészségügy és a humáninfrastruktúra modernizálása. Viszont nagy politikai kockázata, széles időhorizontja (egy oktatásfejlesztési beruházás megtérülési rátája 15 év) és magas költsége (habár volt 10 jó évünk, hogy ezt megfinanszírozzuk) lenne egy jó oktatási, egészségügyi rendszer megteremtésének, illetve a társadalmi felzárkózásnak, a szegénység elleni küzdelemnek, valamint a társadalmi mobilizáció és esélyegyenlőség megteremtésének. Ezért ezeken a területeken reálértékben leginkább forráskivonásról beszélhetünk: sokkal jobb profitrátája van a politikai propagandán keresztül, helyi érzéstelenítéssel uralni a tömegek tudatát, illetve a nép lekenyerezésére választási jutalomfalatokat, illetve helikopterpénzt osztogatni.
Úgy vélem, hogy az oktatási, szakképzési rendszer leképezi a politikai-gazdasági-társadalmi változásokat.
Mondhatni rendszerkompatibilis, önazonos oktatási rendszerünk van, és a tanügyigazgatási rendszerünk átpolitizált, rendőri jellege is az oktatás autonómiájának korlátozását mutatja. Sommásan fogalmazva, oktatási rendszerünk felkészít a magyar valóságra.
A felvázolt helyzet tehát semmiképpen nem fogja az oktatási rendszer tudásalapú modernizációját eredményezni. Ha a hatalomnak olyan víziója van, hogy a sikeres oktatási rendszer elsődleges célja jó keresztények nevelése, valamint kiemelt prioritás a mindennapos testnevelés és a hittanoktatás, akkor leginkább ennek a mentalitásnak a bebetonozására számíthatunk.
A hatalmi logika is azt diktálja, hogy a rendszer stabilitásának fenntartása érdekében szükség van az oktatási rendszer indoktrinációjára (a történelem tisztára mosására annak érdekében, hogy aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is) és a szupercentralizáció révén annak uralására, mert a jó kormány mindent ellenőrzés alatt tart. Az oktatás irányítását, kézbentartását a jövőben rendvédelmi kérdésnek fogják tekinteni, amelynek fontos eleme lesz a pedagógusok megrendszabályozása, megfélemlítése. Az oktatási rendszer nem fog összeomlani, valahogyan működni, vegetálni fog, mivel nem lehet tízezres nagyságrendű felmondásra, pályaelhagyásra számítani.
A döntéshozók tisztában vannak azzal, hogy a lázadásba átforduló kilátástalanság elkerülése és a működőképesség fenntartása érdekében a tanárokat infúzión kell tartani, és a politikai-gazdasági helyzettől, a Brüsszel-ellenesség fokától, illetve az elégedetlenség intenzitásától függően, csökkentett adagokban és lebegtetve, de rendezni kell a bérüket. A teljesítményelvű értékelés pedig alkalmas eszköz lesz - a tankerületek és szakképző centrumok elnyomó apparátusára és a politikailag felügyelt iskolavezetőkre építve - a tanárok féken tartására.
A hatalmi logikával ellenkezik a tanári autonómia, a tanszabadság növelése. Az oktatás-szakképzés tehát marad a jelenlegi amortizált állapotában, azonban a rendőri típusú tanügyigazgatási rendszer hatására a helyzet nem fog káoszba fulladni. Vélhetően a tanulói PISA teljesítmények is elérték a mélypontjukat, nem nagyon van már ennél lejjebb. Ebbe a rendszerbe belefér, hogy az általános iskolából kikerülő fiatalok egynegyede funkcionális analfabéta, a korai iskolaelhagyók aránya (12 százalék) pedig kétszerese a V4 országok átlagának. De ha az alaptanterven végrehajtott ráncfelvarrás következtében nagyobb hangsúlyt helyeznének az alapkészségek fejlesztésére és a tananyagcsökkentésre, a tanulói-pedagógusi munka fejlesztésközpontú, támogató értékelésére és mérésére, a pedagógiai-módszertani kultúra implementációjára és az oktatás hatékonyságának növelésére, akkor még ebben az oktatási rezsimben is van annyi tartalék, hogy az alacsony bázishoz képest a tanulók PISA teljesítményei minimálisan javulhatnak.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.