;

gyász;halál;anya;kórházak;

- Zámbó Tamás: Az utolsó szoba

Miért kellett másik szoba? – kérdezem a gondozónőt, aki szólt, hogy most máshova kell menni. Az Otthonnak egy előttem ismeretlen része felé indul, kinyit egy kulcsra zárt ajtót, csak azt követően válaszol.
– Hogy ne zavarja a szobatársa, Mária néni sírása. Tegnap meghalt a férje.
– A Károly bácsi? – döbbenünk le egyszerre Anitával. Az öreg szinte mindig itt volt látogatási időben.
– Borzasztó! A lakásában, a szíve miatt… – áll meg a gondozónő –, a Mária néni meg nem is tudta, hogy komoly vizsgálatokra járt, műteni kellett volna. A szomszéd talált rá. Mária néni meg azóta csak sír, sír, pedig nyugtatózzuk. Az édesanyjának viszont most teljes nyugalomra van szüksége – néz rám hangsúlyosan, s újra elindul előttünk.
Megdermedek. Ahogy és amit mondott… úgy érzem, elszállt belőlem minden erő. Anita belém karolva megmozdít, követjük. A folyosó fordulójánál egy idős nővér ül, apácaruhában. Két éve járok ide az Otthonba, de beöltözött nővérrel még nem találkoztam.
– Laudétur – köszönünk, ahogy a gondozónő.
A nővér nem reagál.
– Ő a legidősebb testvér nálunk, már nem hall, és nem is nagyon lát – mondja a gondozónő.
Kinyit egy ajtót, a szobában félhomály, csak az ágy melletti kis lámpa ég. Anya mozdulatlan, és ugyanabban az összegörnyedt pózban, mint két napja, amikor utoljára láttam a saját szobájában. Megijedek, de aztán meghallom, hogy nagyon halkan szuszog. Anitára nézek, ő tegnap járt nála.
– Igen, ez magzatpóz, erről beszéltem.
Egyik meztelen karja a takaró fölött, mint egy elszáradt szőlőtőke.
– Fölébresszük? – kérdezem Anitát. Azt mondja, meg kellene próbálni. Az arcát simogatva szólongatom. Nyöszörög, kinyitja a szemét. Kicsit felénk fordítom, igazítok a párnáján. Rám néz, de nem tudom, megismer-e. Lassan tisztul a homályos tekintete.
– Mi vagyunk. Megismersz?
Kis idő múlva pislantva jelzi, igen. Aztán erőlködve kipréseli:
– Péter, Erikám!
Nem javítom ki, már régóta a lányának látja a feleségem.
– Igen, mi vagyunk, anya – mondja Anita.
– Akarnál enni? – kérdezem.
A fejével inti: nem.
– Így nem lesz erőd… – kezdem, majd elhallgatok. Ostobán tudom csak befejezni… – tudod, hogy menjünk a papához.
Néz rám, s mintha elmosolyodna.
– Lesz, fiam, ne félj, hiszen vár – leheli alig hallhatóan.
A plafon szemközti sarkát bámulja mereven, ez már így van hetek óta, csak most ezét a másik szobáét. Mintha arra vinne valami út, csak várni kell, hogy megnyíljon egy láthatatlan kapu. Aztán lehunyja a szemét. Kétségbeesetten nézek Anitára. Rázza a fejét.
– Csak visszaaludt – mondja, és megigazítja a takaróját.
Állunk az ágy mellett, némán. A gondozónő hangját hallom, mintha nagyon távolról szólna.
– Sikerült felébreszteni Emi nénit?
– Csak rövid időre – válaszolja Anita. – Kérdeztük, de enni nem akart.
– Tegnap még elfogadott egy kevés pépet – mondja a gondozónő –, de sajnos visszahányta.
– A doktornő mondott valamit? – kérdezem, bár igazából sejtem a választ.
Sóhajt, mielőtt megszólalna.
– Csak annyit, hogy pihenjen, s ha elfogadja, óvatosan etessük. – Mellém lép, megtapintja anya csuklóját.
– Ennyit, és semmi mást?
Most hallgat, anyát figyeli. Anita kezét érzem a vállamon.
– Péter, elmondott mindent! Nem lehet már mást…
Megértem, kimondták: nem lehet már mást.
– Szerintem maradjanak még – mondja a gondozónő. – Nem zavarnak itt senkit, én azt hiszem… – nem fejezi be.
Anita mellém lép. Szótlanul nézzük. Milyen nyugodt és ránctalan az arca, gondolom. Olyan kisimult, mint egy kisbabáé. A gondozónő pár lépésre mögöttünk áll, mintha várakozna.
Aztán enyhe rándulás anya testén, majd horkant egyet.
– Úristen! – jajdul föl Anita, segítségkérően fordul hátra.
– Engedjenek, kérem – hallom a gondozónőt. Hátrébb lépünk, hogy odaférjen az ágyhoz.
– Úgy gondolod? – kérdezem Anitát, pedig magam is tudom.
Nem is válaszol. Könnyes szemmel néz rám, aztán a mamára. Átölel, végigsimít a hátamon.
– Kinyílt az a kapu – mondja, és önkéntelenül arra a bizonyos sarokra néz –, ezt várta, engedd el!