;

film;Berlinale;

- A legtöbb kritikus ki nem állhatta Sean Penn háborús dokumentumfilmjét

A Berlinálén mindig is fontos volt a politika, és ez ma sem lehetne aktuálisabb.

Az európai nagy filmfesztiválok és a politika mindig szorosan összefüggött. A legrégebbit, a velenceit Benito Mussolini alapította 1932-ben, hogy az ideát terjessze a mozgókép erejével, míg a franciák demokratikus válasza volt erre Cannes 1939-ben, amelyet a második világháború kitörése miatt a nyitófilm után elhalasztották és csak harcok befejezése után folytatták. A Berlinale amerikai támogatással jött létre 1951-ben, hogy kulturális hidat képezzen a nyugat és a kelet között. Hogy ezt a szerepkört mennyire megőrizte a mustra, bizonyítja, hogy a program számos pontján az orosz-ukrán konfliktusra reagál. Így volt ez az ünnepélyes nyitógálán és a továbbiakban is.

A legtriviálisabb mű ezzel kapcsolatosan Sean Penn Suporpower (Szupererő) című dokumentumfilmje, amely eredetileg portré lett volna Volodimir Zenelszkijről, Pontosabban, hogy egy komikus színészből hogyan lesz elnök Ukrajnában. Penn és stábja – köztük Aaron Kaufman társrendező – el is utazott Kijevbe, ahol egyszer csak kitört a háború, így lassan az „arcukba robbant” egy másik film lehetősége. A film expozíciója így alapvetően megváltozott, mert Penn így már szakértőket interjúvol az ukrán politikai helyzetről. Nagyon koncentrál, hogy megértse és ezt a folyamatot is terjeszti a nézők felé. Így a filmje tulajdonképpen egyfajta alapvető összefoglalója annak, miért is feszülnek egymásnak az ellenérdekelt felek és annak, hogy az orosz „megoldás” miért agresszió. A film cselekménye, hogy Sean Penn többször meginterjúvolja Zelenszkijt a háború kitörésétől kezdve egészen 2022 végéig bezárólag, és többször látványosan meglepődik önmagán, hogy mennyire meghatódik azon, hogy amerikaiként milyen közel került egy háborúhoz. A folyamat egy pontján még a frontvonalra is elmegy, ahol katonákkal interjúzik. Időközben párhuzamosan összegzi és magyarázza, mit gondol az egészről. Röviden: meg kell fékezni az oroszokat Ukrajnában, hogy nem legyen belőle harmadik világháború.

A filmet amúgy a legtöbb kritikus ki nem állhatta és a fő érv ellene, hogy a háború csak másodlagos benne, sokkal inkább Sean Pennről szól, aki valóban látványosan hosszú jelenetekben hatódik meg mindenen. A konkrét probléma, hogy sokszor a nézők helyett teszi ezt, miközben a film legtöbb jelentében valamilyen alkoholos italt fogyaszt. A Berlinben tartott sajtótájékoztatón rá is kérdeztek erre, jelesül, hogy a háborús izgalmak miatt ivott-e ennyit. Ám erre azt válaszolta, hogy ez nem változtatott a napi rutinján. A Superpower egyértelmű ukrán pártisága kapcsán elmondta, hogy ez koncepcionális volt, nem szerettek volna teret adni a putyini eszméknek. Ahogy fogalmazott: az orosz elnök már így is túl sokat beszélt. Ha pedig ezért az álláspontjáért propagandistának tartják, boldogan áll elébe és kér minden befolyásos embert: küldjenek fegyvereket az ukránoknak, akik a nyugati világért harcolnak. Végezetül még az Amerikai Filmakadémiának is beszólt amiatt, hogy a tavalyi Oscar-gálán nem engedték felszólalni Zelenszkijt, ellenben fontos volt a gála rendezőjének, hogy Will Smith és Chris Rock pofozkodását az egész világ lássa. (Lapunk hamarosan exkluzív interjút közöl Sean Pennel.)

A háború és a művészet viszonya a Berlinálén egy másik dokumentumfilm kapcsán is középpontban maradt: Nenad Cicin-Sain Kiss the Future című alkotása Szarajevó szerb megszállására koncentrál. Méghozzá nem is akármilyen szempontból! A tankok által körbetárt és a mesterlövészek által rettegésben tartott lakosság ebben a drámai helyzetben sem adta fel a kultúra iránti szeretetét, így földalatti klubokban zajlott a könnyűzenei és klubélet. Érdekesség, hogy a harcok és az elnyomás közepette, a totális becsavarodást elkerülve, épp ezekben az időkben vágtak bele az előadóművészi létbe. A film számos pontján kritizálja a nyugatot, de főleg az Egyesült Államokat és az ENSZ békefenntartókat, akik éveken keresztül nem avatkoztak be a konfliktusba és megtörténhetett a szarajevói piactéren történt pusztítás és srebrenicai mészárlás, melyek sok-sok ezer ember halálát okozták. Sok olyan filmet láttam már, amely mindezeket állította, de olyat még nem, melynek az alkotói kamera elé ültették az akkori amerikai elnököt, Bill Clintont, aki kvázi elnézést kér az akkori döntésekért. De mint mondta: az ő kezei is meg voltak kötve.

A Kiss the Future – Ben Affleck és Matt Damon produceri gondozása mellett – Bill S. Carter író, újságíró, aktivista és a filmrendező könyvén alapul, ugyanis ő volt az, aki az ostrom alatt Szarajevóban élt és leszervezett a helyi tévécsatornának egy Bono-interjút. Sőt, meghívta az énekest Szarajevóba, de amíg a harcok zajlottak, inkább csak műholdon jelentkeztek be Bosznia-Hercegovinából a banda 1993-as világkörül turnéja idején. Bono és társai elkötelezettsége valóban megható és a film akkor éri el a csúcspontját, amikor a békeszerződés után az ír szupercsapat tényleg elment Szarajevóba, nem kisebb céllal, mint hogy a különböző nemzetiségű és vallású embereket egyesítse. Az eseményen csaknem ötvenezer ember volt, és a szarajevóiak vallják, igazából ez hozta el az igazi békét. A koncert számos részét beépítették a filmbe, azt is, amikor Bono hangja véletlenül elmegy, de a közönség énekel helyette.

Nenad Cicin-Sain rendezőnek sikerült átemelni a filmjébe ennek a szinte példátlan eseménynek az erejét és csodáját, amikor a művészet és a kultúra egyesíti újra a világot. A rendező a sajtónak kifejtette: a háború maga a horror, de mint ilyen, felerősíti az emberek kollektív humanizmusát. Ahogy pedig a végén a film szereplői megjegyzik: 1997-ben nagy szükség volt egy ilyen eseményre. De a világ sajnos most ott tart, hogy még nagyobb szükség lenne ilyenre. A Kiss the Future szintén Putyin fenyegetésével és Zelenszkij segítséget kérő portréjával ér véget. Mesteri alkotás.

Cikkünk elkészítését a budapesti Goethe Intézet támogatta.

Kreatív takarékossági megoldásokkal próbálják átvészelni a rezsiválságot a magyar színházak.