Richárd Párizsban, 1939-ben született. Még egyéves sem volt, amikor szüleivel a német megszállás elől Magyarországra költözött, de születési helyének varázsa és átka egész életében végigkísérte. Igen, volt egy varázsa, mert egy kopottas orvosi rendelőben, a katonai sorozáson, hivatalban és szállodában, megannyi adategyeztetésen jó volt kimondani a francia főváros nevét. Párizsba mindenki szeretne eljutni, Párizsról mindenkiben él egy romantikus kép. Az ólomszürke ötvenes és a kicsit nyitottabb hatvanas években a puszta városnév említése is irigységet keltett az emberekben. Ezerszer és ezerszer el kellett mondania, hogy egyesztendős kora óta Magyarországon él, semmire sem emlékszik a "fény városáról", ahol a szülei amúgy egy sötét és nyirkos proletár-lakásban éltek hazaköltözésükig. De átok is volt, mert az idegenség bélyegét sütötte rá. A katonaságnál sokszor kitoltak vele; a "párizsi ficsúr", a "kis möszjő" a vécétakarítással és a kondérok elmosásával csillogtathatta, ahogy Czibula őrmester mondta nevetve, "franciás műveltségét". Gyakran előfordult, hogy ha új ismerősei meghallották, hol született, azonnal franciára váltottak, eldicsekedve a nyelvtudásukkal. Pedig Richárd nem beszélt franciául, egyfajta görcs élt benne a nyelvvel és az egész kultúrkörrel szemben. A felesége egyszer azzal magyarázta férje elutasítását és ellenszenvét a francia nyelvvel szemben, hogy öntudata alatt így akar bosszút állni a sorson, amiért az úgy ragasztotta rá a párizsi születés bélyegét, hogy azonnal meg is fosztotta mindentől, amit ez a város jelentett. Az ember megváltoztathatja a családnevét, ezt sokan megteszik, a keresztneveket is ki lehet cserélni, és ha nagyon akarja valaki, még a nemét is megváltoztathatja. De születésünk helyének a neve elkísér minket egész életünkön át, és ha vittük valamire, még a lexikonban is ott szerepel az írott univerzum végéig.
Akik ismerték ellenszenvét a francia nyelv iránt, nem csodálkoztak azon, hogy érettségi után orosz szakra felvételizett a bölcsészkaron. Másfél évvel az 56-os forradalom leverése után ezt persze sokan árulásnak tartották, mások hősies kiállásnak a hatalmába visszakényszerített eszme iránt. De Richárdot elsősorban a nyelv érdekelte: a szavak eredete, a kiejtés, a nyelvtan, az élő és az írott beszéd viszonya, mindaz, amit annyira unnak azok, akiket az irodalom vagy a külföldi munka lehetősége csábít a nyelvszakokra. Orosz nyelvet azonban sokan tanultak és tanítottak, minden tanszéki és akadémiai helyen egymást taposták a fiatal végzősök. Amikor az orosz mellé még egy szláv nyelvet fel kellett vennie, szinte ösztönösen a szerbet választotta. Eredetileg az édesapja emlékére tette, akinek egyszer a szerb partizánok mentették meg az életét. De egy szerb származású osztálytársára is gondolt, amikor felvette a nyelvet. Petár kedves volt és konok, értelmes és makacs, megtörhetetlen bizonyossággal hitte, hogy mindig neki van igaza. Nem volt különösebben szép fiú, túlságosan izmos sem, de úgy állt rajta a férfiasság, mint a testen a bőr. A sok pattanásos, nemi és lelki zavarral küzdő kamasz között kész férfi volt, megfontoltan beszélt, tizenöt évesen már szeretőt tartott és pálinkát ivott. Richárdnak semmi baja nem volt a szexualitásával, kielégítette a nőket és jól érezte magát velük az ágyban, de soha nem érezte magát annyira befejezett, százegy százalékos férfinak, mint amilyennek Petárt látta.
A szerb nyelvet akkoriban hivatalosan szerbhorvátnak hívták, így egybeírva. A szerbhorvát nyelv fogalmát még a XIX. század elején dolgozták ki, magát a szót Jacob Grimm, a meseíró Grimm-testvérek egyike írta le először. Richárdot már az első szemináriumon felbosszantotta ez az adat, miért lenne szerbhorvát, ami szerb, és hogy jön ahhoz egy tudálékos német, hogy kívülről megmondja, milyen nyelven beszél egy másik, sokkal rokonszenvesebb nép. A Grimm-testvérek munkásságára utalva meg is kérdezte Hadrovics professzor urat, hogy ez a "szerbhorvát" történet ugye egyfajta mese lehet. De a professzor nem értette a tréfát, s ahogy előírták neki, szorgalmasan tanította a szerbhorvátot.
Huszonnégy éves korában kapott egy hónapos ösztöndíjat Belgrádba. Amióta egyéves korában hazahozták Magyarországra, először jutott ki külföldre. Az 1963-as Belgrád új, nagyszerűnek és izgalmasnak érzett világot nyitott meg előtte. Az utcákon nyugati autók száguldoztak, a boltokban otthon sohasem látott nyugati márkákat árultak. Tavaszodott, a városban mindenütt kiülős teraszok voltak. Budapesten addig csak a kirándulóhelyeken és néhány budai kocsmában látott kerthelyiséget. A nők nőiesen öltöztek, elegánsan és kihívóan, a férfiak mintha mindannyian Petárok lettek volna, büszke, öntudatos macsók. Az Albanija palota, a Balkán első felhőkarcolója a Knez Mihailova utca elején Amerikát, a modernséget, a szabadságot jelképezte. Még a Duna is más volt, mint otthon. Kevésbé szabályozott, szeszélyesen kanyargó, partján veteményesek, kis műhelyek, veszélyes bűntanyák hírében álló romok és sikátorok húzódtak. De mindenek felett a nyelv nyűgözte le. A leckék és példamondatok tanult nyelve élővé változott. Villamoskalauzok, pincérek, intézeti előadók, szobatársak és szép lányok anyanyelvévé. Nappal igyekezett minél több szót és kifejezést megtanulni, este a kollégiumi szobában aztán felírta és memorizálta őket.
Egy nagy ivászat után egyszer beült egy reggeliző helyre, és keserű sörrel próbálta kúrálni másnaposságát. A másnaposság és a friss sör lebegésében csak futólag érzékelte, hogy az asztalához néhány fiatal katona telepedett le, műanyag tálcáikkal és főzelékszerű leveseikkel. Ő sohasem evett ilyesmit reggelire, a gyomra is felfordult volna tőle. De homályosan érezte, hogy valami más is különös, nemcsak a nehéz reggeli. Időbe tellett, amíg rájött, hogy a katonák magyarul beszéltek. Vajdasági magyarok voltak, a Jugoszláv Néphadsereg egyenruhájában. Addig is hallott magyar szót a városban, de olyankor önkéntelenül is felkapta a fejét. Most, a sligovicák és a sör egymásra épülő kábulatában a szavak elúsztak mellette, nem figyelt rájuk, csak az idegenben élés addig sohasem érzett hulláma csapta meg. Egy idegen városban élek, gondolta, idegen nyelven beszélek mindenkivel, és ezek a jugoszláv katonák magyarok ugyan, de egyenruhájukkal és problémáikkal egészen mások, mint én vagyok, ők a legbiztosabb jelei annak, hogy mennyire idegen világba jutottam. Ez részegítő érzés volt, azt ígérte, hogy az ember egy határ átlépésével és egy új nyelv megtanulásával kiléphet addigi sorsából.
Hosszú és tartalmas élete alatt aztán sokszor megtapasztalta, hogy dehogy, az ember sohasem léphet ki az addigi életéből, de egy új környezet, egy újabb nyelv tanulása egy pillanatra mégis felkeltette benne a reményt, hogy igen, mégis lehetséges. Azok a katonák azóta régen levették az uniformist, vajdasági földművelők vagy németországi vendégmunkások lettek, szétszóródtak, meghaltak, de Richárdban örökre megmaradt az emlékük. Nem szólalt meg magyarul, nem akarta elrontani a varázst, amit az jelentett, hogy akár szerb is lehetne egy szerb bisztróban, aki szórakozottan hallgatja, hogy az északi tartományból származó katonák magyarul beszélgetnek mellette. Amikor végül felálltak, elköszöntek tőle szerbül egy odavetett dovidenia köszöntéssel. Arra gondolt, mennyivel rokonszenvesebbek így, idegenként, akiknek nem kellett elmagyaráznia, miért van ott, ahol van, akik számára természetes, hogy egy másnapos szerb fickó kortyolgatja a reggeli gyógysörét a bisztróban.
